A cikk megjelent a Klikk Out 2012/10. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Fotó: Pixabay
A film nem volt olyan jó, mint a könyv. Nyakamat rá, hogy Önök is többször hallottak effajta véleménynyilvánítást. Többször, mint olyat, amelyben a film lenne a nyerő.
Régebben a gyerekkor a könyvek és a filmek – a szó szoros értelmében – odaadó habzsolásáról is szólt. Egy ilyen viszony a könyvekhez, a filmhez sok esetben kizárta azt a lehetőséget, hogy összehasonlításhoz kellett volna, vagy akart volna bárki folyamodni. Próbálok példázni azzal, hogy kényelmetlen érzés választ fogalmazni olyan kérdésekre, mint: Melyik gyerekedet szereted jobban, melyik gyerekedet tartod okosabbnak?… Rettentően nehéz ilyen kérdésekre válaszolni. Paradox, de ez a szemlélet lehetne egy kiinduló álláspont a válaszok keresésénél.
Aki valaha is átérezte a gyönyört, amikor olvasva egy könyvet kialakítunk magunknak egy fantázia szülte világot, talán sejti, hogy valamiképpen maga is rendezővé válik.
Tulajdonképpen az olvasó is egy filmrendező, aki minden egyes könyv olvasásánál egy képzeletbeli, privát filmet kreál. Nem egy olvasó-filmnéző számára ismerős egy könyves filmadaptáció megtekintése után a kisebb-nagyobb csalódás, mert az elképzelése az volt, hogy a film olyan lesz, mint a saját képzeletbeli verziója. Nem olyan. Nem lehet olyan.
Ez az eszmefuttatás talán azt sugallja, optimális az lenne, ha minden egyes olvasó óhaja és elképzelése szerint forgatnának egy-egy filmet. Ugyebár ez nem éppen reális dolog, tehát másként kellene megközelíteni a témát, hogy ne érjen minket minden egyes könyv-film konfrontációnál csalódás.
A legegyszerűbb, ha hanyagoljuk a konfrontációt és önállóan életképes műnek tekintjük mindkettőt. Nevezhetjük ezt a csalódás kirekesztésének.
Egyes filmadaptációk megtekintése előtt egy ismert popénekes kicsit módosított lemezcímére gondolhatnánk: Nézzék, előítéletek nélkül. Lehet, ahogy a könyv, úgy a film minőségét is így a megfelelő mércével mérnénk, és nem szolgáltatnánk ki a két „testvért” felesleges egymáshoz hasonlításnak. Ezért is fogalmazom alábbiakban az ankét kérdését így:
Gyerekkorból legszeretettebb önálló „testvérpárosom” Molnár Ferenc regénye és Fábri Zoltán filmje: A Pál utcai fiúk. Ki ne akart volna Nemecsek Ernő lenni, kérdem én? Az, aki nem akart hasonlóan fiatalon meghalni, válaszolja a szentségtörő énem… Komolyra fordítva a szót, nem tudom pontosan miért, de ha ma megnézem a filmet, még mindig érzem a gyerekkor illatát, annak ellenére, hogy nem is hasonlított A Pál utcai fiúkéra.
A második, Ernest Hemingway novellája és John Sturges filmje: Az öreg halász és a tenger. Ebben az esetben a főszereplők voltak rám nagy hatással. Spencer Tracy, a tenger és a nagy hal. Emlékszem, a film végén a halász kimerültsége szinte átragadt rám a képernyőn keresztül.
A harmadik Günter Grass regénye és Volker Schlöndorff filmje: A bádogdob. Ha némelyik filmnél nehéz megmagyarázni, hogy miért tetszik annyira, A bádogdobnál ezzel nincs gondom. A káprázatos film kiemelkedő alakja David Bennent, aki a kis Oskar Matzerathot alakította. Szerintem David a mai napig nem tért észhez az Oskar szerepből. Félelmetes azonosulás a szereppel. Nézzék meg ezt a filmet.
És legközelebb ne feledjék, a könyvből készült filmadaptációhoz tessék előítéletek nélkül leülni. A könyves-filmes testvérpárosok nevében előre köszönöm…
Az ankét további alanyainak válaszait a következő napokban közöljük…
