Szerdahelyi képeslapok 24.: Hétvégi menetrend szerint

Márpedig az élet nem állt meg! Egy pillanatra sem nézett vissza megfakult képeken, de az ember megtette helyette. Igen, egyedül az ember volt képes az élet kerekét visszatekerni a csodamasinájával. Fotográfiát készített, hogy mennyire tudatosan, arra ő maga sem gondolt akkor. Például, ha holnap kimegyek a Vámbéry térre, hogy lefotózzam a templomot, azt azért teszem, mert száz év múlva lesz ki nézegesse, vagy a magam örömére?

Miközben a válaszokon gondolkodunk, elmesélek egy történetet, ahol a főszereplő maga a város, a statiszták pedig az emberek, akik a várost lakják. Az élet megvirradt azon a reggelen, ahogy egy nappal előtte is, de a csendet most serényen dolgozó munkások zajongása törte ketté. Pár éve már, hogy kalapozni kezdtek, mert a dologhoz pénz szükséges, a munkához pedig munkások, akik reggel erőnyerésre szalonnát hasítanak vöröshagymával, és mert a kenyérhez való lisztet sem adja ingyen ám a molnár…

Bizony, nehéz munka a csákányozás, na meg egy hasáb talpfa súlya négyemberes fogásban sem pehelykönnyű.

Régi képek a vasútállomás archívumából, a szerző által kolorizálva (3)

Ahol vágány készül, annak alapjait akkurátusan kell kivitelezni, mert hamar meggyűrődne a nehéz vasparipa alatt. Amikor a kereskedelmi miniszter úr kiadta a vasútvonal engedélyét, annak mellékletében pontosan meghatározta a nyomvonal szélességét, a közlekedő járművek maximális sebességét, de még az acélsín folyóméterének minimális súlyát is. Nem fogok felesleges számadatokba bocsátkozni, csupán közlöm, az óramű pontosság fogalma olykor nagyobb dolgokra is értendő, mint az oldalunkon láncra vert zsebóra. Minden csavarnak precízen illeszkednie kell, a zúzottkő pedig elsimítva hivatott kitölteni a talpfák közti teret.

Elkezdődött a dunaszerdahelyi vasúti pályaudvar építése, típusterv szerint 1. osztályú H.É.V. fogadóépülettel, négy normál – és három vakvágánnyal…

…a keleti oldalon pedig egy kihúzó, végén tolatóbakkal. Egy évvel a Pozsony-Újváros–Dunaszerdahely H.É.V.-vonal megnyitása után innen folytatódott a pálya Komárom irányába. Hogy a molnárnak is könnyebb dolga legyen, a felvételi épület mellé gabonaszínt emeltek. Deszkából ácsolt szénraktár, a vagonok mázsálására hídmérleg, mozdonyszín, pályafenntartó raktár, sőt fordító korong is épült. A bakter őrháza a pozsonyi váltócsoport oldalán a maihoz viszonyítva túloldalra került, árnyékszék, kút, szemétverem, gazdasági udvar, sőt kenyérsütő kemence tartozott hozzá.

Ha azt veszem, csak nemrég lett mikrohullámú sütőnk szolgálatilag, az előbbi felhozatal 1895-ös szinten teljesen rendben van. A péterkályha még dinasztiák kelléke.

Megfeszített tempóban folyt a munka, melynek gyümölcse 1895. augusztus 22-én érett be, amikor Pozsonyból indulva, komótos tempóban vonatot indítottak Dunaszerdahelyre. A gőzösben utazó delegáció a pályaszakasz építményeinek eleganciáját dicsérte. A városba érve a szerdahelyi polgárok nevében a jegyző mondott beszédet, melyben a környék utazóközönségének kedvezményes tarifát kért. Egy élelmes fotográfus pedig bizonyára megörökítette a nap, sőt az esztendő eseményét…

Több mint egy évszázad múltán a szárnyaskerekű kitűzővel ellátott sapkámat büszkén fejemre húzva csatlakoztam a vasutas családhoz. Az állomás addigra komoly átalakuláson ment keresztül, Pozsony irányába csaknem megkétszereződött a vágányok hossza.

Annyi idő múltán nemcsak a Dunán folyt le sok víz, de néha a medréből kilépő folyam a síneket is alámosta, mint egy kisgyerek, aki vizet önt a homokvár köré…

A négy normál vágányhoz dupla annyit kapcsoltak, háborúk és vészjós forradalmak szelei süvítettek át a csallóközi rónákon. Gazdát, sőt országot cserélt a vasút. Egyszer a természet is cudarul megtréfált, akkora villámot szórt az öreg víztoronyra, hogy tolatás közben mindent hátrahagyva menekültünk a parányi mázsaház oltalmába.

Hetekre, sőt hónapokra is leállt már a forgalom, de nem volt még másfél hónapig „hétvégi” menetrend. Minden nap szombat, és minden másnap vasárnap. Egyik ilyen másnap a vonatszerelvény csikorogva begördült az üres állomásra, közben rakományával visszamosolygott rám. Kattant a fotómasina, vajon száz év múltán mit írnak erről a képről?

(Roberto)

ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK

 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább