Mikor írtatok utoljára kézzel? Csak úgy, céltalanul, vagy levelet valakinek, képeslapot, titkos vallomást… Ezen elmélkedett a jelenleg mindennapjait Bécsben töltő Kiss Réka.
Tollal írni vagány!
Mivel a szüleimtől, a testvéremtől, a nagymamámtól és a barátaimtól távol vagyok, nem fogok arról zengedezni, hogy ez az állapot mennyire király, jó? Mert nem az. Az egészben viszont még mindig az a legrosszabb, hogy nem látjuk a végét, így az érzelmi erőforrásainkat sem tudjuk okosan beosztani. Ki kell tartani, há’ jó’van, de meddig? Kár a szóért, baromi nehéz ez most mindenkinek. Egy 16 hónapos kislánnyal eddig is kalandosak voltak a napok, a tél is négy fal közé zárt, a tavaszt pedig Messiásként vártuk. A tavaszi dzsekik már januártól a szekrényben sorakoznak bekészítve: kimosva, illatosan és frissre, ropogósra vasalva. Jövő tavasszal, mintha találnánk… ha a méret még megfelel majd. Persze a kislányom hosszában nő, én pedig az átmérőmet kényeztetem plusz zsírpárnákkal, de hát ez ilyen, semmi nem olyan, mint amilyen volt. Apa tolja a hómofiszt, a résnyire nyitott ajtó és a kétóránként elhangzó, „Csinálnál nekem egy kávét?“-típusmondat azt támasztja alá, hogy még minden életfunkciója tökéletesen működik. Nem fogok lózungokat durrogtatni, jó? Persze, együtt van a család, szuper, a kislányom vigyorgombóc egész nap, szinte mámorosan fürkészi, hogy épp melyikünk nyaka szabad, hová tud felpattanni, mint egy imádnivaló csimpánz. Édes kis ded, ő élvezi ezt az egészet, s már azt is megszokta talán, hogy a mamiék egy villogó lapos valamiből beszélnek hozzá. Eddig nem igazán látott ajpedet, most viszont a napi túlélésünk része, a mi kis nagypapis és nagymamis „szeretet-táblánk“ a kütyü. Igen, az a kütyü, amitől majdnem 15 hónapos koráig sikerült őt távol tartanom. Hát most nem. A helyzet tele van kihívással, s talán csak az a szerencsém, hogy a kislányom még nem iskolás, na, akkor napi nyolc órában nálunk brigádozna a Xanax, az biztos. Hódolatom azok előtt, akik a hómofiszt, a hómvörköt és a hómlörninget hangolják össze nap mint nap. Embert próbáló feladat lehet. A legnagyobb tragédia pedig az, hogy kozmetikushoz sem mehetünk. Kemény. Na, de mégiscsak át kellene vészelnünk ezt az időszakot valahogy, ez mindnyájunk jól megfontolt érdeke. Mivel én nem értek sem a járvány- sem pedig a fertőzéstanhoz, ahogy sok más nagyszerű ismerősöm a Facebookon, maradok a kaptafánál. Rengeteget fotózok, igyekszem élesebben látni és igyekszem mélyebbre nézni legbelül. Nem is kell ehhez különösen megerőszakolnom önmagam. Olyan emlékek törnek fel a karanténlét során, hogy a lelkem sokszor egy hatalmas gejzírmezőhöz hasonlít.
A minap, amikor a kislányomat az alkotásra akartam ösztönözni, eszembe jutott az, hogy mennyire keveset írunk, milyen ritka az a pillanat, amikor elszakadunk az érintő kijelzőtől és/vagy a billentyűtől. Pedig milyen szép is volt ez… emlékeztek? Először csak vonalkákat húztunk egy előre becsíkozott füzetlapra, majd jött a nehezítés, amikor a háztetőcskék hajlatai sorakoztak egymás után, aztán pedig a vonalat és a hajlatot egyaránt tartalmazó, bonyolult ábrák jöttek. A tintás tollunk hegyét néha le kellett törölgetni, ha túlfolyt a sötétkék muníció, erre pedig egy maradék anyagokból összevarrott textilitatóst használtunk. Ugye emlékeztek? A pontosan egymásra helyezett, kör alakú rongydarabkákat az itatós mindkét oldalának geometriai közepén egy-egy gomb fogta össze.
Mi már nem viseltünk iskolai köpenyt, így a formákkal és a betűkezdeményekkel vívott, mindennapi küzdelem sok-sok új tintafoltot pecsételt a kedvenc kacsamesés, vagy Mickey egeres pólónkra. A mandzsettánk sem úszta meg soha, de nem szidott meg ezért az anyánk, hiszen tudta: írni tanulunk és ez bizony hatalmas nagy dolog. A fene se gondolta volna, hogy ma már vannak olyan „okosok“, akik a kézírás tanítását teljes mértékben eltörölnék az iskolákban, mondván, felesleges alkalmatosság a XXI. században, ami kizárólag az időhúzásra „jó“. A drága idő pedig szerintük nem erre kell: vannak trendi és fancy dolgok, az esetek többségében (számomra legalábbis) felületesek és borzasztóan olcsók. Na, de ez most mellékvágány, térjünk csak vissza az íráshoz! Amikor Kingám épp a színes ceruzáimmal alkot, ha éppen nem tekinti azokat sós pálcikának, na jó, ticsinkinek, akkor gyakran nekilátok írni mellette. Papírra. Ceruzával és/vagy tollal. Magam sem gondoltam volna, hogy ez a foglalatosság valódi kihívássá és kimerítő agytornává tud válni, ha vállalom a kísérletet és úgy igyekszem a betűket formálni, ahogy azt elsős koromban megtanultam. Azokkal az ívekkel és azokkal a hurkokkal. Az évek során sajnos az én kézírásom is slendrián fércmunkává vált – sok kis, nyomtatott betű jelent meg benne, a hurkolás sok esetben már a régmúlté és a betűket sem kapcsolom össze. Írok, ahogy sikerül. Most azon szórakozom, tudok-e még vajon úgy, éppen ugyanúgy írni, ahogy megtanultam anno… A feladat, bár egyszerűnek hangzik, korántsem az. Ügyelni kell a méretekre, az ékezetek dőlésére, a tűpontos hurkokra, s még mennyi mindenre… Egyáltalán azt nehéz a mai eszemmel felfognom, hogy az én hatéves agyam elsajátította ezt még ´91-ben, Pulen tanító néni hathatós háttértámogatásával. Hálás vagyok az iskolámnak, hálás vagyok a szüleimnek, hogy magyar iskolába járhattam. Az anyanyelvi oktatás adta érzelmi biztonságérzetnél nem hinném, hogy van nagyobb nyeremény a világon. A lottóhatost persze nem itt iktatom… Amikor kézzel írok, éppúgy, ahogy azt megtanultam a Zsigárdi Magyar Tannyelvű Alapiskolában, visszarepülök egy kicsit időben. Látom, ahogy felsorakozunk a nagyszünetben, ha akkor lett volna olyan, hogy drónfelvétel, bizonyítást nyerhetett volna, hogy a legyezőszerű, gyereksereg alkotta alakzat szabályos. Az első oszlopban a legkisebbek álltak. Nagyszünetben mindenki felfalta a tojásos kenyerét, megitta a Fruico-ját, esetleg elnyammogott egy csokit, akkor az Artemis és a Margot volt a menő, vagy egy almát, de aztán szépen, fegyelmezetten mindenki felsorakozott. Az öltözőben nem volt tolongás, mert a gyerekeket osztályonként engedték be. Jött az óra: ÍRÁS! Még a neve is milyen fennkölt, nem? Írás. Újra előkerült a ceruzaszagú tolltartó, az itatósrongyika, amit nekem a nagymamám varrt meg, ismét a tábla elé pördült Pulen tanítónéni, a vonalkák és a háztetők evolúciója pedig tovább folytatódott: nem emlékszem, melyik betűvel kezdtük, de a logika azt diktálja, hogy talán az A-val. Igazi betű! Igazi írott betű került a lapra. Majd, amikor a nap végetért, büszkén szaladtunk haza, hogy gyakorolhassuk az írást.
A kijáratnál volt egy tábla: havonta egyszer papucsakció volt, ami annyit jelentett, hogy a cvicskit, vagy az iskolai papucsot haza kell vinnünk tisztításra. Emlékszem, a megfáradt cipőcskéket egyszer nagyon büszkén csaptam ki a táskámból, mert óriási lelkesedéssel azt tudtam mesélni otthon: már önállóan olvastam el a feliratot: PAPUCSAKCIÓ. Olyan jó volt ez. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy a régmúlt dolgai gyakran kapnak a szívünkben különleges köntöst. Nyilván az emlékek idővel szépülnek, a képek idillinek látszanak és sziruposan romantikusnak. Persze volt akkor is rossz, volt akkor is kényelmetlenség, de ha anno lebetűzted volna egy zsigárdi parasztembernek azt a szót, hogy K A R A N T É N, egyrészt nem értette volna, másrészt meglehetősen sajátságosan értelmezte volna azt a szómagyarázat után. Új korban új kihívások állnak előttünk, ez a helyzet átírja a jövőt, új szabályokat fektet le és új szokásokat alakít ki és állandósít. Én csak bízom abban, hogy a múltba gyakran visszanyúlunk majd csemegézni, kicsipegetni a jót és az értékeset. Nem, a karanténban sem élem az életemet pátoszban és megerőszakolt romantikában! De meggyőződésem az, hogy a jelenünket a múlt segít értelmezni, a jövőnket pedig a múlt segít építeni. A múlt nem egy ragacs, nem kell abba beleragadni, mint a légynek a rovarfogó tapadóspirálba, de tanulni, okulni és tervezni mindenképpen segít – egy tartópillér lehet a sok közül. Én azt javaslom, hogy ne hagyjuk veszni a múlt kincseit, például a kézírást sem! Ha van kedved, fogj egy papírt és méresd meg magad! Lesni nem ér, a Google képkereső funkcióját most felejtsd el! Írj! Írd le a neved és írd le annak az intézménynek a nevét, ahol a betűvetést tanultad! Köszönd meg Te is így a kézírás csodáját és azt az áldást, hogy mindezt az anyanyelveden volt alkalmad elsajátítani és elmélyíteni! Nem lesz egyszerű, lehetséges, hogy elsőre nem is sikerül, annyira keveset írsz és annyira megkopott az írott betűid esztétikai színvonala az évek során. De kalandnak óriási és – számomra – üzenetben is erős! Végy egy lapot és írj! És persze maradj otthon!
Előző részek:
1. rész – Németh Marcsi
2. rész – Csicsai Heni
3. rész – Csala Emma Alexandra
4. rész – Kulcsár Norbert
5. rész – Tánczos Klaudia
6. rész – Németh Szilvási Andrea
7. rész – Makki Ádám
8. rész – Nagy Tibor
9. rész – Csóka Balázsy Edit
10. rész – Horváth Pavlík Orsi
11. rész – Éliáš Dominika
12. rész – Lengyel Ákos
13. rész – Tükör Dunai Bianka
14. rész – Varga Májovská Reni
15. rész – Kálmán Köplinger Tímea
16. rész – Kún Tamara
17. rész – Bogyai Haramia Ildi
18. rész – Sátor Piroska
19. rész – Nagy Ivett
20. rész – Kolonyi Tamás
21. rész – Péterfi Gabi
22. rész – Horňák Simon Alica
23. rész – Novota Jani
24. rész – Gaál Évi
