Bugár Anna, színésznő a karanténi állapottól időt kapott ajándékba. S hogy ezt miként használja ki, erről írt egy rövid beszámolót olvasóinknak.
Már egy ideje foglalkoztat a gondolat, vajon milyen lehet együtt élni a nappal, olyan értelemben, hogy akkor ébredni, mikor ő, majd vele együtt nyugovóra térni. Azt mondják, ez nagyon jóleső és természetes az embernek. És valóban az, kipróbáltam. Az elmúlt néhány évben mindig kicsit előtte vagy kicsit utána jártam. Korábban ébredtem és később feküdtem le.
Egy eddigi átlagos hetem talán a forgószélhez hasonlítható, a mostani állapot pedig a lágy szellőhöz.
Minden ami meghatározta a napjaimat, heteimet és tulajdonképpen az életemet, az most kifordult a sarkából.
Most nincs tanulás, olvasás van helyette. Nincs rohanás, csak séta. Eltűntek a bandabuszban (ezzel utazunk vidékre játszani) töltött kilométerek, a „felvétel lesz, tessék” -ek, a színpadra lépés előtti utolsó figyelmeztetések is, az előadásokon és forgatásokon való jó hangulat, a kollégák, barátok most távol vannak.
Lelassult az életem. Egyrészt nagyon élvezem, hiszen most tudok igazán magammal és a családommal lenni nyugalomban, másrészt viszont nagyon szeretem azt az életet is, amit eddig éltem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hiányzik nagyon, mert de.
Aki ismer, tudja, hogy évek óta egy valaminek híján vagyok. Ez nem más, mint az IDŐ. Most van, szóval én igyekszem úgy nem megőrülni ebben az időszakban, hogy a rám szakadt rengeteg szabadidőt számomra értékes dolgokkal töltöm. Figyelek magamra és a közvetlen környezetemre, pihenek, játszom a kutyánkkal, tornázom, takarítok, bűntudat nélkül lazsálok egész délelőtt.
Felszabadítom magam a rengeteg elvárás alól, aminek egyébként nap mint nap meg kell felelnem.
Fellélegzem. Igyekszem töltődni. Magamba szívom azt a sok jó energiát, amit csak ITThon kaphatok, hogy majd OTThon ebből meríthessek erőt amikor újra elindul az őrület. Az a számomra annyira kedves őrület.