Benne vagyunk az első fázisban. Nekem úgy hangzik, mint egy kémiai kísérlet, ahol két kémiai elem viselkedését figyeljük, hogy kapcsolódnak majd egymáshoz, vizsgáljuk, milyen vegyület fog belőlük kialakulni.
Végre egy kicsi levegőhöz jutunk, áramlik az oxigén az agyunkba – csak hogy a kémiánál maradjunk. Sok mindent lehet, de annál többet nem. Cipőt akár vehetünk is. De minek? Úgyis beleszorult a lábunk a papucsba.
Halk susmogás a hátunk mögül, „nincs ez egy kicsit korán?“ vagy „nem lesz belőle baj?“ Óvatos mosoly a maszk mögött, kétméteres távolság a posta előtt.
Pontot teszünk a karanténsorozat végére. Szám szerint huszonnyolc beszámoló készült arról, hogyan éljük túl a karantén mindennapjait. Széles volt a paletta, volt itt gémeskút, meghiúsult toszkánai körutazás, crossfit, kertészkedés, sírás, videócset a nagyszülőkkel, diplomaírás, elmaradt érettségi, futás a szabadban, eperovi, anyagi bizonytalanság és a többi. Úgy tekintettem mindezekre, mint egy mentőövre a fulladás előtt. Nem kényelmes, de legalább a víz felett tart. Nem süllyedünk tovább.
Köszönöm mindenkinek az őszinteséget, bátorságot, hogy papírra vetette, megosztotta képekben az érzéseit és élményeit. Bízom benne, mindig akadt legalább egyvalaki az olvasók közül, aki épp nem fulladt meg.
Itt a tér elgondolkozni, hogy épülünk fel újra, hogyan szedegetjük össze a széthullott atomjainkat, tűzünk ki új célokat és határokat.
Mert nem lesz olyan, hogy „ugyanúgy, mint régen“.
Hasonló lesz, mint a régi, csak újraértelmezve.
Előző részek: