Nem egy bejegyzéssel találkoztam az utóbbi napokban a közösségi médiában, mely szerint az anyukák a karantén idején a konyhában töltik idejük nagy részét. Mindenki otthon van, a gyerekek folyton éhesek, a felnőttek pedig már csak unalmukban is állandóan rágnának valamit. Ha ez így folytatódik, mire nagy nehezen kiszabadulunk, sokunknak nem lesz szüksége úszógumira a strandon – növesztünk sajátot! Bár nyilván nem pár plusz kiló az, ami jelenleg a legnagyobb problémát jelenti, de majd csak visszatérünk a normális kerékvágásba, és akkor bizony jöhet a fogyókúra. De hogy kezdjen neki az egésznek az, aki megtalálja magában a lelki erőt, hogy letegye a csipszes zacskót, vagy – ami talán még nehezebb – visszautasítsa a tizedik frissen sült, illatozó fahéjas csigát?
A médiában szeretnek az elhízásra járványként hivatkozni. Ez sikeresen rámutat arra, hogy a probléma nagyon sokakat érint, ám annyiban kissé félrevezető, hogy nincs itt szó semmiféle kórokozóról, amely emberről emberre terjed. Valljuk be, a rossz étkezési szokásaink, illetve a mozgáshiány felelősek a lerakódott zsírért (bár tény, hogy kisebb mértékben a génjeink is szerepet játszanak abban, hogy hogyan dolgozzuk fel a táplálékot).
Az Egészségügyi Világszervezet szerint a világon egymilliárd túlsúlyos ember él, és közülük 300 millió kórosan elhízott. Ez nem esztétikai okokból nagy baj, hanem mert az elhízás rengeteg egészségügyi problémát hoz magával: magas vérnyomást, szív- és érrendszeri betegségeket, 2-es típusú cukorbetegséget, meddőséget, sőt bizonyos rákfajták esélyét is megnöveli.
Egyébként míg Magyarországon van az EU-ban a legtöbb elhízott ember (26,4%), addig mi, itt Szlovákiában még valójában egészen jól állunk a tagországok között a magunk “mindössze” 20,5 %-ával. Ettől függetlenül mindenképpen kifizetődő lenne kicsit jobban odafigyelni az egészséges életvitelre.
Aki ne adj isten nem hessegeti el magától a kósza gondolatot, hogy le kellene fogyni, és tényleg fel is buzog benne az elhatározás, az rengeteg divatos diéta közül válogathat. Ezek körülbelül mindegyike szereti magát úgy reklámozni, mint az egyedüli utat az üdvösség felé, amely garantáltan eredményt hoz. Ami ezekben még közös, az az, hogy valóságos közösségek nőttek köréjük, melyek kemény maghoz tartozó tagjai lelkesen “hirdetik az igét”, szóval egyfajta identitásképző jellegük is van. Ez gyakran kell is ahhoz, hogy az étrendet követők be tudják tartani az elvárt szabályokat – az ugyanis bizonyos diéták esetén brutális önfegyelmet kíván. Nem egyszerű dolog állandóan kalóriákat számolgatni, abban gondolkodni, hogy mi mennyi szénhidrátot, zsírt vagy cukrot tartalmaz, illetve pontosan megtervezni és elkészíteni a következő napi menüt…
E közös jellegzetességeket leszámítva hihetetlen különbségek vannak a diéták között abban, hogy minek, milyen mennyiségben ajánlják a fogyasztását. Vannak, melyeknél a kalóriák zöme zsírból származik, mások éppen a zsíros kajákat tiltják a leginkább. Van étrend, amely szinte vagy egyáltalán nem engedi állati eredetű termékek fogyasztását (nem feltétlenül etikai okokból, hanem pusztán egészségügyi szempontok miatt), de olyan is, melyben azok játsszák a főszerepet.
S ami érdekes: valójában bármelyik segíthet leadni a fölösleget. Hogyan is lehetséges ez?
Matt Fitzgerald dietetikus szerint úgy, hogy nincsen egyetlen helyes út a táplálkozásban. Vannak bizonyos általános szabályok, melyek betartása mindenki számára csak előnyös lehet, de ezeket ezerféleképpen szabhatjuk személyre úgy, hogy az mind belefér az egészséges kategóriába. Mindennek pedig evolúciós oka van: az emberi faj kialakulása és a bolygón való szétterjedése is jórészt a kajával való kísérletezésnek, illetve az azzal kapcsolatos flexibilitásnak volt köszönhető.
Az egész valószínűleg egy kíváncsi majommal kezdődött, aki hajlandó volt a szokásos fákon található menüt kibővíteni azzal, amit a földön ehetőnek talált. Így több táplálékhoz és némi evolúciós előnyhöz jutott konzervatív ismerőseivel szemben.
Később pedig, ahogy az új faj egyedei nagyobb és nagyobb területeket hódítottak meg, kénytelenek voltak mindig új és új kalóriaforrásokat felkutatni, hiszen az új helyeken nem mindenhol találtak a megszokott harapnivalókra. Fokozatosan alkalmazkodtunk tehát a sokféleséghez, és ez a mai napig látszik: a különböző nemzetek különbözőképpen étkeznek, de még a számunkra legidegenebb nemzeti konyhán is vígan túl tudnánk élni. Nyilván ez azért nem jelenti azt, hogy mondjuk a pacal, a rothasztott hal vagy a száz napos tojás mindenkinek szimpatikus kéne legyen.
Fitzgerald egyébként leír egy nagyon egyszerű, és nem is túl restriktív táplálkozási rendszert, amelyhez igazodva jó eredményeket érhetünk el. Az élelmiszereket tíz kategóriára osztja, és fontossági sorrendet állít fel közöttük.
Azt mondja, amit mindenkinek muszáj fogyasztania ahhoz, hogy egészséges legyen, azok a gyümölcsök, zöldségek, valamint olajos magvak. Ezen felül nem kötelezőek, de ajánlottak a jó minőségű húsok és halak, a teljes kiőrlésű gabonafélék, valamint a tejtermékek. Minden más, beleértve a kolbászt, hasábburgonyát és gumicukrot, a megengedett kategóriába tartozik, azt vallja ugyanis, hogy a tiltás hosszú távon sosem jó stratégia.
Az a lényeg, hogy az első kategóriákba tartozó élelmiszerekből együk a legtöbbet, és utóbbiakból a legkevesebbet. Ha meg egy nap “bűnöztünk” (hoppá, vallásos szóhasználat, na ugye), a következő nap legyünk jófiúk/lányok, és tegyük azt jóvá.
Akit ennél részletesebben érdekelnek dietetikusunk tanácsai, annak jó szívvel ajánlom a szerző Diet Cults című könyvét. Ennél már csak egy egyszerűbb rendszer van, amelyet Neill deGrasse Tyson vázolt fel nekünk. Szerinte a fizikusok fogyasztó könyve egyetlen mondatból állna: Gyorsabban égesd a kalóriákat, mint ahogy betolod azokat.
Csakhogy van ám egy kis bökkenő: nem lefogyni a legnagyobb kihívás. A statisztikák azt mutatják, hogy az embereknek csak egy nagyon kis hányada képes éveken keresztül tartani az elért eredményeket.
Az elhatározás, főleg nehezebb időszakokban, lanyhul. Na meg valljuk be, öreg hiba, de szeretjük magunkat megjutalmazni kedvenc mérgünkkel, ha már egyszer x ideig olyan, de olyan jól viselkedtünk. (És igen, nyilván tapasztalatból beszélek.) A végeredmény? Szép lassan újra kitöltjük a ruhákat, amelyeket javíthatatlan optimizmusunktól vezérelve éppen ki akartunk volna hajítani.
Hogy lehet ezt mégis kikerülni?
Épp erre volt kíváncsi Rena Wing és James Hill, akik 1994-ben végeztek egy tanulságos kísérletet. Kizárólag olyan alanyokat bombáztak kérdéseikkel, akik legalább egy éven keresztül tartották a súlyukat a fogyás után. Kiderült, teljesen mindegy volt, hogy milyen módszerrel fogytak le, milyen étrendet követtek. Igazából csak 3 dolog volt közös náluk. Az egyik, hogy rendszeresen mérték a súlyukat – tehát időben, még a “na-jó-van-most-má-mindegy” érzés előtt észbe kaptak. Emellett, sajnos, úgymond unalmasabban étkeztek az átlagnál – relatíve kevés dolgot variáltak, és ugyanazt ették ünnepnapokon, mint hétköznap; azaz jobban ellenálltak az időszakos kísértéseknek. A harmadik közös pont az volt, hogy mind rendszeresen végeztek valamilyen testmozgást. Lajhárlelkű sorstársainknak rossz hír, hogy bár a fogyásnál nem a legmeghatározóbb tényező a mozgás, a súly hosszú távú tartásánál már nagyon is fontos.
S ha ez még nem volna elég, még arra sem árt vigyázni, hogy ne essünk a ló túloldalára. Saját bőrén tapasztalta ezt meg egy Steve Bratman nevű fószer, aki egy organikus farmmal ellátott hippi kommunában élt. Először vegán lett, a végén azonban annyira túltolta a biciklit, hogy már semmit nem volt hajlandó elfogyasztani, ami nem negyedórán belül esett le a fáról vagy lett kiásva a földből. Testileg ugyan nem lett semmi baja, ám a lelki egészsége és az emberi kapcsolatai már nagyon is megsínylették a dolgot. Mikor ezt tudatosította, rájött, változtatnia kell. Visszatért egy nem túl szigorú, ám egészséges étrendre, és elhatározta, hogy próbál segíteni másokon, akik szintén obszesszív módon viszonyulnak a táplálkozáshoz.
Tőle származik az ortorexia nervosa kifejezés, illetve az e név alatt futó táplálkozási rendellenesség leírása. Ez olyan emberekre vonatkozik, akik már egészségtelen módon sokat foglalkoznak az egészséges étkezéssel. Olyannyira sokat, hogy az egész napjuk akörül forog, hogy mit esznek vagy mit fognak enni, és előbb-utóbb elszigetelődnek a többi embertől, akik szerintük “tisztátalanul” étkeznek.
Válasszunk tehát bármilyen stratégiát, bármilyen diétát is ahhoz, hogy lefogyjunk, talán a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Abban minden táplálkozásszakértő megegyezik, hogy időszakos koplalás helyett életmódváltásra van szükség. Viszont nem érdemes túlsanyargatni önmagunkat, hiszen ahelyett, hogy egészségesebbek lennénk, még az ellenkezőjét érhetjük el.
S ami a legfontosabb: önvád helyett próbáljuk meg elfogadni önmagunkat, de tenni is azért, hogy jobb legyen. Talán akkor majd az egész könnyebben megy!
A Sárkány ellen sárkányfű rovatunk előző cikkei:
Aranyeső hulljon nékem
Fűvel-fával
Gyógyulásért kezeskedők
Amikor a barack keserű
A semmitől is jobban – A placebohatásról
Amikor roppantul fáj – A csontkovácsolásról
A sikér titka, avagy miért (ne) parázz a gluténtól?
A csoda C-vel kezdődik
Nem mintha szurkálódni akarnék… – Az akupunktúráról
Édes kis semmiség – Homeopátia a kísérletek mérlegén (II. rész)
Édes kis semmiség – A homeopátia eredete (I. rész)
Egy kis oltás
