Igen, ez megint egy szatirikus fricskaként indul. De nem az lesz, mert most valóban örülök. A minap átültettem majdnem az összes benti szobanövényemet, s mivel egy igen nagy és hosszadalmas költözés előtt állunk, szerettem volna ezeket a csip-csup dolgokat elintézni addig. Hát kiderült, hogy ez a virágátültetés mégsem annyira csip-csup, ugyanis se elég virágföldem, se elég kaspóm nem volt.
Összetettem a két kezem és hálát adtam a T E S C O-nak, hogy nyitva van és elérhetőek náluk a ezek a termékek.
Ugyan a virágaim már majdnem mind új ágyikóban csücsülnek, mégis elszomorít kicsit ez az újhullámos bolti nyüzsi. Szerettem a város fülledt, mégis üde csendjét, a falu apró, természetes zajait.
Vagy talán attól tartok kicsit, hogy minden ugyanúgy folytatódik majd, ahogy előtte volt? Az hiszem, hogy inkább ez utóbbi.
Miben lettünk mások ezalatt a pár hónapos kényszerszabadság alatt?
1. Végre nem nyomta el a külvilág zaja belső valónkat, volt lehetőségünk jobban odafigyelni magunkra és a családunkra.
2. Volt időnk átgondolni, hogy mit miért teszünk. Kiestünk a napi robotból, ugyanis leállt a nagy gépezet, nekünk sem kellett tovább alkatrészt játszanunk, egy dolgunk volt csak: embernek lenni.
3. Felülíródtak a szükségleteink. Jobban kirajzolódhatott, mi az, amire valóban szükségünk van és mi az, amire egyáltalán nincs.
4. Fel kellett találnunk magunkat a négy fal között úgy, hogy az a család minden tagja számára tartalmas legyen. Rákényszerültünk arra, hogy végre meghallgassuk egymást és együtt döntsünk olyan dolgokról, ami mindnyájunkat érint.
5. Újraértelmeződött az egység fogalma. A családok összefonódtak.
Végre nemcsak a fürdőszobában futottunk össze egymással, hanem együtt tölthettük a szabad reggeleket, a délutánokat, azokat a lyukas perceket, amikben eddig otthon sem voltunk.
Még a szokásos marakodás is finomabbnak tűnik az eddigieknél, mert most a veszekedések mellett végre van olyan közös idő is, amit egymással tölthettünk, így a pozitív élmények kárpótolhatnak a sérelmekért.
6. Megtanultuk, mi az elég!
Végre nem azt lestük, hogy mi az, amink nincs, amit még „akarunk”, hanem annak örültünk, amink van.
A spájzból főztünk, kovásszal sütöttünk, befőtteket ettünk. Azokat a dolgokat, amik vannak, de sok esetben mégis csak porfogók és csak a „legyen otthon” cetli alatt futnak. Most ők voltak a főszereplők! Például a polcon elszúrt májkrémek és hátul a mindenféle magok, lisztek, amik eddig valahogy semmihez sem voltak jók, most mind beteljesítették a sorsukat. Mi ugyan nehezebbek lettünk pár kilóval, de a túlélő spájz egyre könnyebb és könnyebb.
7. Visszavettünk. Mindenki egy kicsit innen is és onnan is. Nem tolunk túl semmit sem, mert nincs mit. Egyszerűen csak vagyunk. Ami bőven elég nagy kihívás az olyanoknak, akiknek nehéz csak úgy „lenni”. Ahogy valahol nekem is.
Sokat tanultunk egymásról és magunkról is. Ne hagyjuk, hogy a már jól ismert nyüzsi újra visszatereljen minket abba a bizonyos szemellenzős robot-létbe, amiből végre kikecmeregni látszunk.
