Fotó: Freepik.com
KonMari azt mondta, ha megtanulod becsülni és értékelni a jelenlegi lakhelyedet és megtanulsz megfelelően törődni vele, akkor könnyebben találsz rá arra az élettérre, az álmaidban szereplő lakásra, vagy házra, amire eddig oly nagyon vágytál.
Azt is mondja, hogy a házak valahogy össze vannak kötve egymással, egy láncot alkotva egyszerűen megérzik, ha rendben a gondjukat viseled.
Talán azért is tartok ott, ahol. Ezt a cikket már az új (de valójában igencsak régi) házunkból írom. Én erre vágytam. Földre, területre, levegőre. Kutyákra, macskákra, koszos gyerekre, koszos körmökre és érdes tenyérre. Tudom, ez a legkevésbé sem nőies és trendi. De nekem ettől van szaga az életnek. Ettől válik valóban részemmé a természet. Amikor egyenesen abban élek és nem izolálom magam tőle.
A redőnyök olyannyira átengedik a napsütést, hogy szinte lehetetlen teljesen besötétíteni a hálószobában, tehát többnyire a nappal kelünk. Na jó, kicsivel később, mert azért ez a cirka 33 év, melyet különféle lakások falai között töltöttem, nem múlik el nyomtalanul. Ösztönből nyomom magam vissza az álomba minden hajnalban, amikor arról lenne szó, hogy felkelhetnék mindenki előtt és már 8-ra letudnám az összes, állatokkal és a reggelivel kapcsolatos kötelességem. De nem megy, mert a kényelemre való igényem és a „na még 5 percet hadd pihenjek” annyira belém égett, hogy ha akarnám, sem tudnék olyan könnyen átlendülni ezen. Talán már nincs is értelme ezen agyalnom.
Egy lakásban könnyebb volt az éjjelt nappallá fordítani, a nappalt pedig éjjellé. A hidegből meleget csiholni, a meleget pedig hűsebbé tenni. Mindenre megvan az az eszköz, amivel a természet adta feltételeket kizárjuk, vagy legalábbis átformáljuk, megmásítsuk és – sajnos – többnyire meg is tesszük.
KonMari kötelező lépéseiben (az eddigiek után – ruhák, könyvek -, melyeket ITT, ITT és ITT olvashattok el) a papírok és az iratok következtek, majd az egyéb tárgyak, a komonók és a szentimentális, azaz az érzelmekkel telített, személyes dolgok.
Mivel itt most saját tapasztalatokról beszélek. Persze nem vagyok biztos abban, hogy mindent megfelelően csináltam. Alapvetően nem szeretek új dolgokat venni. De itt volt arról volt szó, hogy a jó sokáig rendezett, majd elhanyagolt, majd megint rendezett, aztán megint elhanyagolt papírjaimat végre csoportosítsam és a megfelelően kategorizáljam. Vettem hát pár mappát, talán hármat és ezekkel kiegészítve az irodai repertoáromat már megfelelő mennyiségű hely várta a csoportosított „fontos papírokat”. Ilyenek például a számlák, a szerződések, a csekkek, a bizonyítványok, orvosi leletek, egyéb személyes okmányok, kötvények, tehát minden hivatalos papír.
A folyamat ugyancsak az eddig megszokott módon történt, mindent kihordtam egy helyre, az összes cetlit, mappát, az összes papírt a lakásban, és egy kupacba raktam. Majd jól átgondolva elkezdtem kategorizálni őket. Órák teltek el így, de végül sikerült, és fel is gyúlt bennem az a jól ismert biztonságérzet, amikor tudom, nem csíphetnek fülön, mert mindenről tudom, hogy pontosan hol van.
Majd következhetett a komono, azaz a mindenféle izék, kis bizbaszok, amik egy akármilyen lakásban megtalálhatók. Különös ismertető jelük, hogy általában nem érted, hogy hogy kerültek oda, mégis néha annyi szakad rád az egyes szekrényekből, hogy ha óvatlan vagy, még bele is fulladsz.
Ott vannak mindenhol, a konyhában, a fürdőben, a hálóban, a műhelynek kinevezett sarokban, a gyerek mindenféle cuccairól nem is beszélve.
Tehát most ezek az „izék” következtek. Nagyon fontos, hogy szedd össze minden erődet, légy könyörtelen és mindentől válj meg, ami nem okoz örömet. Végy tőlük érzékeny búcsút és tedd a dobozba, amit azoknak a dolgoknak készítettél elő, amit – ilyen, olyan módon – továbbadni készülsz. Azért emelem itt ki a könyörtelenséget, mert ennél a folyamatnál igazán könnyen elcsábulhatunk és azt mondhatjuk „áh, lehet, hogy nem szeretem, de még jó lehet valamire”, ezt a mondatot azonnal el kell csípnünk, mielőtt még átfutna az agyunkon.
Itt következnek azok a tárgyak, amikhez eddig hozzá sem mertél nyúlni, mert nem szabad kiszanálni, mert a szüleidtől kaptad, a családhoz tartozik, vagy épp olyantól kaptad, akinek mindenképp szeretnék megfelelni, hiába ronda, haszontalan és undorító, akkor is el kell tenni.
Azt hiszem, hogy ennél a pontnál garantált a gyomorgörcs. Nem azért, mert annyira bonyolult és stresszes feladat ez, hanem azért, mert itt nagyon nehéz elválasztani a valódi érzelmeket a kötelességtudattól. A kötelességtudat pedig nem mindig tölti el az embert jó érzéssel. Ha pedig nem tölt el jó érzéssel, akkor mindenképp meg kell válnod tőle. Semmi cicó. Irány a doboz.
A mi kis lakásunk talán tudta, hogy igyekszünk jól bánni vele, még akkor is, ha az állandó, érintetlen rend annyira nem volt jellemző, de mégis. Minden percben megbecsültük, amink volt, azt a másfél szobát és nagy fürdőt a káddal. Hálát adtunk azért, amink volt, amink lehetett.
Hiszek abban, hogy a tárgyak élnek, valamilyen módon, és éreznek minket, bennük élőket. S ha folyamatosan erőfeszítéseket teszünk arra, hogy törődjünk velük, ami nem merülhet ki pusztán a takarításban és az élére állított dolgokban, akkor ezt mind érezni fogják. Nem csak az az egy lakás vagy ház, hanem mind. Az összes ház és az összes lakás. Így talán könnyebben kiérdemeljük azt a helyet, amire egész életünkben vágytunk.
