Bubókról, doktorokról – Régi járványok

Mikor ezeket a sorokat írom, világszerte több mint 3,6 millió koronavírusos beteget regisztráltak, és több mint 250 ezren vesztették már életüket a betegség következtében. Ijesztő adatok, de még ijesztőbb az, hogy valójában ennél jóval magasabbak lehetnek ezek a számok, hiszen sok szegényebb országnak lehetősége sincs annyi tesztet elvégezni, amennyi valós képet adhatna a helyzetről. Még azt illetően sem tiszta a kép, hogy a betegség az esetek hány százalékában halálos, ezt valószínűleg majd csak utólag fogjuk tudni megmondani. A világtörténelemben azonban nem ez az első, és nem is ez lesz az utolsó pandémia.

A most zajló szörnyűségek ellenére azért abban szerencsénk van, hogy az orvostudomány rengeteget fejlődött az elmúlt 200 évben. Az orvosok különböző gyógyszerekkel felfegyverkezve küzdhetnek meg a betegséggel, és a betegek állapotának állandó monitorozásával próbálnak konszenzusra jutni azt illetően, hogy melyik a leginkább alkalmas a COVID-19 kezelésére. Gőzerőkkel dolgoznak a vakcinán is, hogy a jövőben senki még csak el se kaphassa a kórt. A középkori, majd kora újkori embernek viszont sajnos nem volt ilyen szerencséje. Most két, annak idején világméretű járványt okozó betegség történetén keresztül ismerkedhetünk meg a fordulóponttal, amikor a betegségek természetét illetően egy teljesen új magyarázat látott napvilágot, és terjedt el.

Nem hiszem, hogy bárkinek bármi pozitív kép villanna fel az agyában, amikor azt hallja: bubópestis.

A Fekete Halál az ókorban is nagyot kaszált, de a középkorban aztán soha nem látott méreteket öltött a pusztítás. Közép-Ázsiából jutott el Európába, egy hajó hozta magával. Hamarosan végigvonult először a kikötővárosokon, majd a kontinensen is egyre szédítőbb iramban terjedt. A korabeli kereskedővárosokban volt, hogy csak a lakosság 20 százalékát hagyta életben, és egyes becslések szerint az európai népesség akár 60 százalékát is eltörölhette a Föld színéről a maga körülbelül 50 milliónyi áldozatával. Az sem volt biztonságban, aki a nagyvárosból megelőzésképp vidékre menekült. A betegséget ugyanis az eredetileg a hajókról szökött patkányok, illetve az azok testén élősködő bolhák terjesztették, amelyek persze nem nagyon válogatósak a gazdaállatot illetően, és szíves örömest költöztek a mezőgazdasági célból tartott állatokra is. Ezek pedig fogékonyak voltak a betegségre, és ezrével hullottak – olyannyira, hogy gyapjúhiány volt az egész kontinensen – bár kétlem, hogy szerencsétleneknek ez lett volna a legnagyobb problémájuk.

A pestises beteg először influenzaszerű tüneteket mutatott, láza, fejfájása volt, majd hányni kezdett. A nyirokcsomói megduzzadtak, és gennyel telítődtek – ezek voltak a bubók, melyek főleg a nemi szervek körüli hajlatokban, a hónaljban és a nyakon jelentek meg. A pestis halálozási aránya akár 90 százalék is lehetett (a betegség ma is létezik, és kezelés nélkül nagyjából ennyien élik túl), és nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy a korabeli orvosi beavatkozások nem javították a páciensek esélyeit.

Ekkoriban úgy gondolták ugyanis, hogy a betegséget a miazmák, azaz bűzös, betegséggel terhes gázok terjesztik, amik ellen nem sok mindent lehet tenni. A beteg szervezetének az segíthet a legtöbbet, hogy ha a négy testnedv (vér, nyálka, sárga és fekete epe) harmóniáját hozzák helyre. Eme egyensúly-helyrebillentő igyekezetnek a következménye volt, hogy boldog-boldogtalannál érvágást alkalmaztak, mondván: túlteng benne a vér. A miazmás kipárolgások (értsd: állandó csatornaszag) ellen pedig aromaterápiát alkalmaztak: gyógynövényeket égettek, parfümöt locsoltak, szárított levendulát hordtak maguknál megelőzésképp. (Többet segített volna, ha a szennyvizet és végtermékeiket nem az utcára dobálják, de ez akkor még nem tűnt ilyen nyilvánvalónak.)

A pestis ellen ennél még őrültebb ötleteik is voltak. Csak hogy néhány példát említsünk, legalább egy évtizedig érlelt melaszt itattak a betegekkel, a sarkukat égették, smaragdot porítottak belső használatra, sőt nem átallották emberi ürüléket tartalmazó pasztával kenegetni a felfakadt bubókat. Esélyes, hogy utóbbi miatt sokan nem is pestisben, hanem vérmérgezésben halhattak meg.

A legbizarrabb terápia címet viszont minden bizonnyal egy brit orvos, Thomas Vicary gyógymódja nyeri. Ő azt javasolta, hogy egy élő csirkét kötözzenek farral a beteg felnyitott nyirokcsomóira. Ha a csirke a nyavalya jeleit mutatta, levették, megmosdatták, majd visszatették a helyére – úgy gondolták, a betegséget “kiszívja” az emberből.

Egészen addig folytatták a kezelést, míg vagy a beteg, vagy az állat el nem pusztult. Felkockázott kígyót is alkalmaztak helyi kezelésre, élelmes kereskedők pedig porított “unikornisszarvat” kínáltak a gyógyulni vágyóknak. Ez utóbbi árát azonban jó magasra srófolták, mondván: az egyszarvú ritka állat, s csupán szintén gyéren előforduló szűz lányokkal lehet előcsalogatni búvóhelyéről.

A másik betegség, amely komolyan megtizedelte a népességet, a kolera, főleg a későbbi századokban okozott járványokat.

Akit legyűrt a betegség, annál napokig tartó, híg hasmenés jelentkezett, esetenként hányás és izomgörcsök kíséretében. A végén pedig vagy meggyógyult, vagy nem – kezelés nélkül 50 százalék esélye volt a túlélésre. Ha kezelték, akkor viszont ez az esély 30 százalék körülire csökkent. Jól olvasod, csökkent. Erre is az érvágás volt ugyanis a klasszikus válasz. Feltűnt ugyan az orvosoknak, hogy a kolerás beteg vére sötétebb, sűrűbb a normálisnál, de úgy gondolták, hogy a “rossz vér” lecsapolásával majd enyhülnek a tünetek is. Valójában a vér állagának, színének megváltozása az extrém dehidratáltság jele volt, így jobban tették volna, ha meg sem próbálják megmenteni a kolerást. Próbálkoztak még hánytatókkal is, amelyek nyilván épp ennyire bizonyultak hasznosnak, valamint ópiummal, és egy furcsa, szem környékére applikált pasztával, ami bónuszként még vakságot is előidézhetett. A hadseregben pedig prevencióként kényelmetlen koleraövet hordattak a katonákkal, mert úgy gondolták, a belek melegen tartása hatásos lehet a kór ellen. Ezzel legalább túl sok kárt nem csináltak.

Bármennyire gyomorforgató is ezeken a “gyógymódokon” szörnyülködni, akkoriban összehasonlító kísérletek híján nem volt egyértelmű, hogy ezek inkább csak ártottak, és a higiénia fontosságát sem ismerték még. A fertőzésveszély miatt pedig rizikósabb volt kórházba kerülni, mint megpróbálni otthon átvészelni a betegséget.

A fertőző betegségek ellen az egyetlen igazán hatékony fegyverük a karantén volt. A karantén szó egyébként az olaszból jön, a kikötőkben a pestissel szembeni elővigyázatosságból ugyanis először harminc, majd negyven (olaszban “quaranta”) napig nem engedték le a hajóról az embereket és a rakományt.

Aztán szépen lassan mégis csak rájöttek, hogy mi az, ami valóban segít a betegek állapotán. A kolera leghatékonyabb ellenszerére egymástól függetlenül két doktor, William Stevens és William O’Shaughnessy is rátalált a 19. században.

Az pedig egyszerű sóoldat volt, ami kellőképp rehidratálta a teljesen kiszáradt kolerásokat.

Stevens 1832-ben még egy kísérlettel is bizonyította, hogy amit kitalált, működik. Egy londoni börtön 200 kolerásával itatta a sós vizet, és mindössze nyolcan haltak meg közülük – addig a halálozási arány körülbelül 50 százalék volt. Az uralkodó miazmaelméletet követők szempontjából azonban ennek a fajta terápiának semmi értelme nem volt, és csípőből elutasították azt. Mikor terepszemlére mentek Stevenshez, annyival intézték el a dolgot, hogy betegei túl jól néznek ki ahhoz, hogy kolerában szenvedjenek, vagy pedig egyenesen szimulálnak.

Stevens módszerének elterjedéséhez egyrészt az kellett, hogy rájöjjenek, milyen módon terjed a kolera, másrészt pedig, hogy a miazmaelméletet felváltsa a ma is elfogadott csíraelmélet, mely szerint a betegségeket vírusok és baktériumok okozzák, nem pedig fojtogató kipárolgások.

Az előbbi John Snow érdeme, akinek aneszteziológusként, aki mindenféle altatógázokkal kísérletezett, leesett, hogy a betegséget nem valamit belélegezve lehet elkapni, ha az a belekre hat. Neki a víz volt az első számú gyanúsítottja, úgyhogy körbement a nyavalya által leginkább sújtott New York-i városrészben, SoHo-ban, és a lakosokat interjúvolva jött rá, hogy a fertőzöttek nagy része egy bizonyos pumpához járt ivóvízért. Az is kiderült, hogy a szóban forgó kút mellett egy nő mosta ki állandó hasmenéstől szenvedő babája pelenkáját, így Snow teóriája beigazolódott.

A miazmaelméletet szépen lassan az döntötte meg, hogy Robert Koch először az antraxért, majd koleráért felelős baktériumot is “nyakon csípte” a mikroszkóp alatt. Felfedezésének nem tapsikoltak az elején. A köztiszteletben álló orvos, Peterkofer olyannyira cáfolni akarta Kochot, hogy hajlandó volt többedmagával fogyasztani egy kolerás beteg székletéből. Nem halt meg, és ezt saját igaza bizonyítékaként fogta fel, afölött pedig elegánsan elsiklott, hogy azért az eset után pár napig meglehetősen híg volt a széklete.

A vitát az döntötte el végképp, hogy a németországi járvány idején a szűretlen vízkészlettel rendelkező Hamburgot nagyban sújtotta a kór, míg a tisztított ivóvizű Altona egy darab fertőzöttet nem tudott felmutatni. Koch végül orvosi Nobel-díjat kapott, a megalázott Peterkofer pedig véget vetett saját életének.

A pestisért felelős baktériumot pedig Alexander Yersin találta meg a 19. század végi Hong Kong-i járvány során. Hamarosan arra is fény derült, hogy a patkányokon élősködő bolhák által terjedt el. Nem sokra rá vakcinát fejlesztettek ki ellene, bár ennek hatásossága kérdéses volt. Ma a betegség, noha bizonyos régiókban fel-felüti a fejét, antibiotikumokkal jól kezelhető. Ha időben fordulnak orvoshoz, 10-ből 9 beteg meggyógyul.

A miazmaelmélet megdöntése után az orvostudomány ugrásszerű fejlődésnek indult, és noha még nem tudja mindenre a választ, mára olyan betegségekkel is sikeresen veszi fel a harcot, melyekkel szemben annak idején tehetetlenek voltunk. A 21. században már sokkal jobban fel vagyunk fegyverkezve a különböző betegségek ellen, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennénk sérülékenyek, főként ha egy számunkra eddig ismeretlen kórokozóról van szó. Maradjunk tehát otthon, amennyiben lehetséges, csökkentve annak esélyét, hogy megfertőződünk, esetleg mi fertőzünk meg másokat. Nálunk szerencsére – és a betartott óvintézkedések hatására – eddig alacsony maradt a betegek és elhalálozások száma, így a jelenlegi helyzet óvatos optimizmusra ad okot. Ne kockáztassuk, hogy ez másképp legyen!