FOTÓK: BÍRÓ ATTILA ARCHÍVUMA, UGRÓCZKY ISTVÁN (1)
Először kissé bosszankodott rajta, utólag viszont már nagyon örül annak, hogy az idei Balaton Szupermaratont rendhagyó módon nem március végén, hanem pár héttel korábban rendezték meg. A szervezőknek mintha fentről súgták volna az égiek, hogy hozzák előbbre a futást, mert egy jó ideg biztos, hogy nem rendezhetnek futóversenyt sem Magyarországon, sem másutt a világon. Bíró Attila ultratávfutóval a koronavírus-járvány kirobbanása előtti utolsó nagy erőpróbájáról és a rendkívüli helyzet utáni terveiről beszélgettünk.
Még mielőtt felelevenítjük a március végi Balaton Szupermaraton emlékeit, térjünk vissza pár szó erejéig a tavalyi Spartathlonhoz, melyről legutóbbi találkozásunk alkalmával azt mondtad, az lesz életed futása.
Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy torokfájással indultam a versenyen. A felkészülés során egy edzés alkalmával lehúztam néhány jó hideg csapolt Kofolát, és lesütöttem a torkomat. Ebből két-három hét alatt sem sikerült kigyógyulnom, és ebbe az időszakba beleesett a verseny. Hogy ez volt-e a fő ok, azt biztosan nem állítom, de ami szokatlan volt, hogy már a rajtnál 15-20 ütéssel magasabb volt a pulzusom, mint amire számítottam.
A versenynap előtti éjjel nem tudtam rendesen kialudni magam, már hajnali kettőkor felébredtem. Ez is egy olyan tényező lehet, mely miatt nem épp az elképzeléseim szerint alakult a verseny. Arról nem is beszélve, hogy
Görögországban szeptember végén 31 fok volt árnyékban, és a páratartalom is szokatlanul magas számunkra. Nyolc óra futás után már azt éreztem, hogy kések állnak ki a combomból, kilenc óra után szédülni kezdtem.
Voltak, akik még nálam is rosszabbul jártak. Egy magyar futótársnőmnek meg kellett pihennie egy padon, majd el is ájult, én kaptam őt el, hogy földre ne essen. Akkor dőlt el számomra is, hogy ez most ennyi volt, befejezem.
Miként hatott rád az, hogy nem sikerült végigfutnod ezt az egyébként embert próbáló, 246 kilométeres távot?
Tudatosítottam, hogy a Spartathlon nem olyan verseny, mint egy maraton. Ha rosszul sikerül egy maratoni futás, három-négy hét múlva bárhol találok egy másik maratont, ahol kijavítom a fiaskót. A Spartathlonra viszont évente egyszer van csak lehetőség. Ide meghívásos alapon lehet eljutni, és sajnos az idei sorsolásnál nagyon hátra kerültem a jelentkezők mezőnyében.
Van lehetőség alanyi jogon is bekerülni a Spartathlon indulók táborába. Ahhoz viszont 25 százalékkal jobb eredményt kell felmutatni a nevezési szintidőnél, ami már önmagában is erősen szelektál.
Néhány hónapja már ennek a teljesítésével kacérkodom, tisztán elméleti síkon már egész közel vagyok hozzá. A gyakorlatban persze rengeteg más tényező is hatással van a teljesítésre, de kitartó edzésmunkával akár már jövőre reális lehet. Az, hogy ilyen hátra kerültem az egyetlen, amit bánok, ugyanakkor minden tapasztalat hozzásegít ahhoz, hogy fejlődjek és jobb legyek a későbbiek folyamán.
Ennek ékes példája a márciusi Balaton Szupermaraton, ahol viszont sokkal jobban teljesítettél annál, mint ahogy azt előzetesen elvártad magadtól.
Ennek a versenynek nemcsak az elért eredmény miatt örülök kiváltképp, hanem azért is, hogy egyáltalán még megrendezhették. Pedig a szervezők sem tudhatták, mi közeleg, s hogy a járvány miatt hónapokig nem lehet majd futóversenyt – meg persze más sporteseményt sem – rendezni. A járványügyi intézkedések miatt már egy héttel később sem rajtolhattunk volna el.
Úgy indultam neki a négynapos versenynek, hogy azt 17 és fél órás összidővel szeretném teljesíteni. Ehhez képest 16 óra 51 perc alatt sikerült lefutnom a 196,5 kilométeres távot.
Három évvel ezelőtt, amikor először neveztem a Balaton Szupermaratonra egyéniben, még ezt a versenyt tekintettem az év fő versenyének. Tele voltam motivációval, és Molnár László megyeri futólegenda hathatós támogatásának és edzéstervének is köszönhetően egész kiváló eredményt sikerült elérnem. Azóta már inkább edzőversenyként tekintek a BSZM-re és nagyon szeretem. Elsősorban a sorozatterhelésének köszönhető egész tavaszra kiható jótékony versenyhatása miatt.
Menjünk bele kicsit a részletekbe. Akárhogy is osztok, szorzok 196,5 kilométert lefutni négy nap alatt azzal jár, hogy naponta a maratonnál is hosszabb távot kell teljesíteni. Jól számolok?
Így van. Naponta 2-11 kilométerrel futottunk többet a klasszikus maratoni távnál. Első nap Siófokról futunk el Fonyódra, ez 48,5 kilométer. Másnap Fonyódról Szigligetig tart a verseny. Ez a leghosszabb táv, végén a vár lábáig vezető emelkedővel – 53,2 kilométer. Harmadik nap következik egy 43,6 kilométeres hossz. Ez a legrövidebb szakasz Badacsonytól Füredig. Ezen a szakaszon viszont sok szintkülönbséget kell leküzdenünk. Az utolsó nap tartalmazza a legnagyobb emelkedőket Füredről Siófokra – 51,2 kilométer. Ekkor már sokan teljesen elkészülnek erejükkel, különösen a kezdő ultrafutók.
Te viszont több tízezer kilométerrel a lábadban, jó pár ultratáv teljesítése után nem mondhatod magad kezdőnek. Volt veled esetleg valaki más is, vagy egyedül álltál rajthoz?
A versenyt már régóta ismerem, a második versenykiírás alkalmával, 2009-ben már párban teljesítettem Vajas Rolanddal. A januári gútai maratonon derült ki számomra, hogy a nagymegyeri Vörös Róbert is nevezett az idei egyéni versenyre. Már akkor megegyeztünk, hogy együtt utazunk majd Siófokra. Útközben átbeszéltük, ki milyen taktikával indul, mi a kitűzött optimális célidő. Én 17 óra 30 percet határoztam meg,
Robi azt mondta, méltósággal akarja teljesíteni a versenyt, lehetőleg 20 órán belül. Én viszont bátorítottam, hogy az eddigi eredményei alapján neki is reális lehet a 17-18 óra közti idő.
Szerencsére el is hitte, hogy ez valóban sikerülhet neki, ezért olyan tempóban rajtoltunk el együtt, amiből a végén kijöhet a 17:30-as célidő. Közben beszélgettünk, ismerkedtünk, és több ikonikus futóarcot is bemutattam Robinak, akár személyesen akár egy-egy történet felelevenítése által. Bár egyedül vágtam neki a versenynek, szinte végig fej-fej mellett futottuk azt le.
Mégis egy versenyről volt szó. Az utolsó kilométereken azért csak előjött belőletek a versenyszellem.
Tudni kell, hogy Robi tizenkét évvel fiatalabb nálam. A második nap éreztem, hogy talán több is van benne, mint amennyit addig kiadott magából. Nem szerettem volna őt visszatartani, többször is felajánlottam neki, hogy nyugodtan hagyjon el picit, ha úgy gondolja, és gyorsítson. De Robi nagyon fegyelmezetten és okosan mellettem maradt. Ez a döntése is mutatja, mennyire eltökélt a jó eredmény mellett.
Tízből kilenc futót elvitt volna a versenyszellem, de szinte biztos, hogy a végelszámolásnál ez a rossz döntés megbosszulta volna magát. A harmadik nap erőtől duzzadva értünk célba, ezért elkezdtünk bizakodni. Tudtuk, ha az utolsó etapon továbbra is motiváljuk egymást, és mellénk szegődik a szerencse, akkor akár 17 órán belül is végezhetünk.
A versenyt lezáró 8-9 kilométerem nagyon acélosra sikeredett. Az utolsó frissítőponton fej-fej mellett haladtunk, de szerencsére többször is sikerült fokoznom a tempót. Végül talán tíz méter különbséggel előbb értem be a célba, mint Robi. Mindketten eufórikus állapotban voltunk, mivel összeségében így 16 óra 51 perc alatt tettük meg a 196,5 kilométert. Célunkat így mindketten túlteljesítettük.
Mik lehetnek a további célok? Egyáltalán helyénvaló-e a kérdés egy ilyen helyzetben, amikor a koronavírus miatt még azt sem tudjuk biztosra, mit engednek meg a jövő héten?
Úgy érzem, ez a teljesítmény azáltal is felértékelődött, hogy ez volt az egyetlen versenyem tavasszal Időközben ugyanis sorra eltörölték vagy őszi időpontra halasztották az összes nagy tavaszi futóversenyt. Beneveztem a pozsonyi maratonra, az Ultrabalatonra és a besztercebányai esti maratonfutásra is. Ezeket a versenyeket most mind 5-6 hónappal arrébb tolták. Ezzel viszont az a baj, hogy a tervezett őszi versenyekkel ütköznek.
Szóval szörnyű ez a mostani helyzet.
A betegség tényén túl talán a legrosszabb a bizonytalanság. Az, hogy nem tudjuk, mikor ér véget a járvány. Márciusban hosszas vacillálás után jelentkeztem a június végi 24 órás kerékpárversenyre, a Slovakiaringre. Nagyon bízom benne, hogy azt a versenyt már megtartják.
