Fotó: Pixabay
Szülői szerepünk állandó dilemmák és kételyek közé sodor minket. Most ismét kaptunk egy helyzetet a többi közé, hogy felelősségteljesen, józan ésszel eldöntsük, szeretnénk-e, hogy gyermekünk óvodába, illetve iskolába menjen. A három részes sorozatban három anyuka vall gondolatairól és félelmeiről a téma kapcsán. Az első Navrátil Bogár Éva, Gútáról, aki két gyermek, Liza és Gergő édesanyja.
Nehéz… minden szülőnek, gyermeknek és pedagógusnak egyaránt. Hogy miért is? Mert még sosem volt senki ilyen szituációban.
A járvány előtt mindenki oviba, iskolába, munkába járt, ment minden a megszokott menetrend szerint és egyszer a napi rutin megszakadt. Volt, aki elveszítette a munkáját, a tanintézmények, üzletek nagy többsége bezárt, parkok szintén, egyszerűen szinte minden.
Eltelt bő két hónap és az újranyitás küszöbén állunk, ami az iskolát és óvodát érinti. Van, aki örül, van, aki fél, van, aki tanácstalan. Örülnek, mert újra van lehetőség munkába állni, ha pedagógusi és szülői szemmel nézzük. Újra kapcsolatba léphet a tanár a diákkal, az óvópedagógus az ovisokkal, még ha megszabott keretek között is, mivel az állam által szabályozott intézkedéseket be kell tartani.
A virtuális kapcsolattartást felváltják az emberi kapcsolatok. Örülhet az ovis, iskolás gyermek, mert hiányzott neki a közösség, a barátok, a tanárok, az együtt töltött idő.
Van, aki fél, mivel nem szeretnének újra ilyen időszakot maguk mögött tudni. Féltik a szeretteiket és félti mindenki a családját. Féltik az ovisokat, iskolásokat, hogy hogyan fognak tudni megbirkózni a kiszabott intézkedések betartásával. Egyáltalán milyen hatása lesz a közösségre, az érintettekre.
Hogy fog zajlani a tanítás, jól érzik-e így majd magukat a diákok, az ovisok, és hogyan érinti majd a pedagógusokat, mivel többletenergiát igényel, újabb tervezési, szervezési és megvalósítási kérdéseket vet fel.
A szülő pedig tanácstalan…, mert látja, hogy gyermeke igényli társai társaságát, de közben félti, hisz a média sok negatív hírt terjeszt és elferdít.
Rengeteg szülő nem tájékozott az aktuális állapotot illetően, egyszerűen nincs ideje tájékozódni, ha a napi mókuskereket nézzük. Így maradnak a félelmek, vagy egyszerűen a könnyebb út.
Mindenki megy a munkahelyére, hogy zökkenőmentesen menjenek a mindennapok és meglegyen a betevő falat. Nem kell felvigyázást oldani, nagyszülőkkel egyezkedni, hogy éppen ki vigyázzon a gyermekre, míg a szülő dolgozik. Nem kell megbirkóznia a napi tanulással, leckemagyarázással, mivel van úgy, hogy beletörik a szülő bicskája is, sajnos. Türelemjáték. Gyereknek és szülőnek egyaránt.
A tanár máshogy magyaráz, más kompetenciákkal, készségekkel, tudással és eszközökkel rendelkezik, és lássuk be, a szülő sok esetben nem tanár.
Az ovis gyermeket sem kell egész nap lefoglalni. Mivel ha otthon van, figyelmet, türelmet, játszást, foglalkozást igényel és szeretné, ha a szülő mindennek szerves részét képezné.
Viszont van a másik oldal, mikor a szülő otthon tud maradni a gyermekkel, mivel például anyasági szabadságát tölti vele. Igaz, több energiát igényel, de az otthon melege, az együttjátszás, -tanulás, -főzés, -kertészkedés, -séták akár szorosabb viszonyt teremtenek.
Talán nem hiába éppen június 1-jére, gyermeknapra esett az újrakezdés dátuma, ami az iskolát és óvodát illeti. A gyermekeké a jövő és minden szülő szép jövőt szeretne a gyermekének, ami szorosan összefügg a tanulással. Nemcsak a tananyag tanulásával, de a viselkedés és az élet tanulásával, aminek az iskola a második helyszíne.
„A gyerek először játsszon, akkor majd kedvvel, önként veti magát a tanulásra. Mert a gyermek nem lusta, hanem kezdettől fogva mérhetetlenül kíváncsi és igyekszik elsajátítani a világot.”
/Vekerdy Tamás/
