Azt hisszük, hogy életünk műve, amit a hosszú évek során fáradságos és aprólékos munkával felépítettünk és vágyaink, álmaink szerint formáltunk, örökké áll majd. Mégpedig töretlen dicsfényben és büszkén, az idők végtelen végezetéig. Homlokzatán a nevünket hirdetve. De ne szaladjunk ennyire előre!
Ez a birodalom viszont, melyet nevezhetünk karriernek, hírnévnek, birtoknak, akár népes családnak, szociális, vagy politikai státusznak, akármikor ránk is omolhat. Egy betegség, egy tragédia, egy lelki csomó, melyet nem vagyunk képesek kioldozni, mindent egy csapásra tönkretehet.
Aztán feltesszük magunknak a kérdést: mi a fontosabb, én vagy a birodalom, melyet felépítettem?
– Ha a birodalmat választjuk, egyértelműen szolgává tesszük magunkat, mert mindent annak kell alárendelnünk, hogy az kifogástalanul, zökkenőmentesen működhessen tovább. Bármi történjen is velünk.
– Ha magunkat választjuk, mérlegeltük a lehetőségeket és az mellett döntöttünk, hogy inkább lelkileg rendben legyünk, csak utána következzen bármi más, akkor van esély arra, hogy helyrebillenjen az a bizonyos kényes, belső egyensúlyunk.
Én vagyok a házamért, vagy a házam értem? Én vagyok az autómért, vagy az autóm értem? Én vagyok a kertemért, vagy a kertem értem? Persze, szükség van arra, hogy a minket körülvevő dolgokkal törődjünk, de fontos, hogy megtanuljunk priorizálni, elsősorban magunkat és a családunkat figyelembe venni.
Annyian építgetjük a kis birodalmunkat, folyamatosan egyre szélesebb és szélesebb határokat húzva – mindegy is, hogy miből –, majd a területet saját céljainkhoz felhasználva teljesen megfeledkezünk másokról.
Jó emlékeztetni magunkat arra, hogy minden, amiről azt hisszük, van, hogy biztos, épp csak egy pillanatig létezik úgy, abban a formában, ahogy jelenleg látjuk. Nem örök, nem állandó, ahogy egyetlen ember teremtette dolog sem.
