FOTÓK: DAC1904
Örökre rejtély marad számomra, miért folytatódik ez a bajnokság, de ha már így alakult, részesei lehettünk a valódi szakértelemnek. Fülemben cseng a tulaj hangzatos bocsánatkérése, ami a korábbi edző személyét illeti. Igen, tetszik vagy nem, ez ide kívánkozik, bár szándékosan nem írok neveket , mert ha megtenném, a végére Mária Terézia korában találnám magam. Roppant kínos lenne! Aztán itt van ez a fura szabály, ami engedi, hogy az emberek egymás verejtékében úszkáljanak a strandon, viszont tiltja a gyülekezést ötszáz fő felett bárhol máshol. Kivéve mondjuk a plázákat…
Egyébként, nem tudom, észrevették-e, hogy a stadion nem is zárt tér? Sajátosan értelmezendő az illetékesek által hanyagolt terület. Középütt annyira nyitott, hogy a hang nem marad bent, ennek tudható be, hogy a másfél kilométerre levő otthonunkból is hallani véltük a Bíró Tomit, amint éppen hangpróbát tartott. Nélküled! Azt írtam legutóbb, hogy nincs, sőt nem is lehet jó vagy rossz döntés, csupán rossz és még rosszabb. Igazam volt, ha egoista lennék, így folytatnám: mint mindig.
Klubunk hozott egy döntést, adott egyfajta kulcsot, mely szerint elosztotta azt az 500 embert, akik részt vehetnek a meccsen. Egyesek belém szálltak, hogy ennek számszerű leosztását kritizálni mertem.
Sőt, előkerült a „vérbeli szurkoló” kifejezés, ami mifelénk olykor falakat dönt le, máskor meg forradalmat robbant ki. Sajnáltam mondjuk azt a kisnyugdíjast, aki 50 éve jár DAC-meccsre és nem telik neki előkelő, puccos szektorjegyre, ő most emiatt kénytelen otthon maradni?! Talán nem kéne ennyire szentimentálisnak lennem, hogy még a futballhuliganizmust is az óvodai viselkedésjegyekre vezetem vissza, ahol Pistike homokot szór osztálytársa szemébe, aki ezért „cserébe” fejbe vágja a kistraktorral. Na jól van, lapozzunk, mert egy ősi kínai közmondás szerint, ha tovább folytatom, akkor: „more, ebbű baj lesz!”
Ok, nem megyek meccsre, de azért kiugrok híradóért a stadionhoz szakadó esőben, közben körülszimatolok picit, hogy mégis milyen a felhozatal.
Szándékomat megsejtvén a meccsfüzet „kijött elém”, de mivel tudtam, nem mehetek haza üres kézzel, ezért mégis benéztem a store-ba (születendő, apró porontyaimnak pici sálért). Amott a kocsma…
„De a kocsma bezzeg hangos! Munkálódik a cimbalmos,
a legények kurjongatnak, szinte reng belé az ablak…” (sorry Petőfi)
A csapos csapolt, egy távoli ismerős üdvözölt, túlfűtött arcok mindenütt. Tisztára, mintha „rendes” meccsre igyekeznék, sálak és zászlók, engedem, hogy magával ragadjon az a bizsergés, ha csak egy röpke pillanatra is, de érezzem, hová tartozom. A pillanat elszállt, az érzés megmaradt – így mentem hazáig.
Menj le „meccsre” – utasít várandós feleségem, pedig a gólya már a kertek alatt lakmározik a neki szánt kekszből: „azért foglaltak asztalt, mert számolnak veled is”. Ok, mégis nehéz szívvel indulok a két percre lévő sörözőbe, ami…
…szintén hangos, és a focis szlengben mondva, csupán a sarki lelátóban hiányos. Biztosan az a vendégszektor, fojtom el magamban a terepszemlét, miközben a kocsma moraja elnyomja a közvetítés által visszhangzó, felvételről bejátszott „szurkolást”. A következő kört a számlámra kérve, kezdődik is a találkozó, kicsit óvatosan, puhatolózva. „Ne várjunk sok gólt” – hallatszik a szomszéd asztaltól, szerényen. Félórányi játék után -, amikor a sör habja már éppen feladta az ellenállást -, jött az első löket. Egy gól nem túl megnyugtató a szünetig, de reménykeltő a folytatásra nézve.
A második játékrész bizonyítványa az edző névjegye is egyben. Okosan felépített helyzetekből újabb és szebbnél szebb gólok születtek.
Mi lenne, ha új szabályt vezetnénk be: minden lőtt gólért plusz ezer ember mehet be a következő mérkőzésre? Divko nagyon elemében van, külsővel szinte kiszakította a hálót, b@zmeg „Robertókarloszos” gól. Aztán sorban a többi, ha arra gondolok, mekkora buli lett volna ez bent az Arénában, elszorul a szívem, és ha decemberig nélkülöznünk kell ezeket a dolgokat, vajon mi lesz itt a jónéppel? Tényleg nem kéne szentimentálisnak lennem, meg vérbelinek sem! Csak úgy könnyedén, félvállról venni, mint kezdő asztalosinas az első lemetszett újpercét. Mindig ugyanaz, feltörnek az emlékek, nyakon csípnek és cudarul megégetnek. 5:0-nál befutok rendezni a számlát, kihörpintem az utolsó poharam, aztán megvárva a hármas sípszót, futás haza. Talpon a város, messzire száll az ének, még éjfél után is hallom, amint lemezt cserél a D.J., és berezonáló reprójaiból üvölt: „az éjjel soha nem érhet véget…”
(Roberto)
