Természetes, hogy világképünk alakulása aszerint épül, amit látunk, hallunk, tapasztalunk. Ahogy elhagyjuk a családi fészket, óvodába, iskolába kerülünk, számos olyan dolgot élünk át/meg, amire otthon nem volt lehetőségünk. Olyan sorsfordító eseményeket, amelyek alapvetően meghatározzák későbbi hozzáállásunkat.
De botorság volna azt hinni, hogy univerzumunkban minden pontosan megismerhető, hogy amit nem látunk, az nem is létezik. Száz, ezer kilométerrel arrébb például már gilisztát esznek és tücsköket, máshol pedig tejjel isszák a teát és nagyon ízlik nekik. Azért, mert soha nem kóstoltál még ilyesmit, ott ezek a dolgok teljesen természetesek.
Fontos volna tudatosítani azt, hogy amit mi látunk a nagyvilágból, az csak egy parányi kis szelete az egésznek. S ha a Föld összes tudásával is rendelkeznénk, akkor is csak egy részét ismerhetnénk meg annak, ami megismerhető, nem az egészet.
A szűklátókörűség betegsége bárkit, bármikor elérhet. Észrevétlenül férkőzik a közelünkbe, minden nesz nélkül körbevesz, majd lecsap, mégpedig oly nagy erővel, hogy azt sem tudjuk, kik vagyunk és mit akarunk. Bambán bámulunk magunk elé a vaksötétben, kezünkben a telefonunkkal és még csak fel sem fogjuk, hogy az életünket egy kis kockában éljük, azon a mesterséges színű, pixeles képernyőn. Bambulunk tovább, …és tovább. Még tovább és még tovább. Nem engedjük, hogy bármi is kizökkentsen minket a magunk kis kockájából. Abban élünk, abban lélegzünk. Nem kell a kezünk, lábunk, a tüdőnk, sőt, a szívünk sem. Minden virtuálisan fut, mi magunk is. A kalóriánkat is virtuálisan mérjük, virtuálisan fogyunk, ha fogyunk. Megetetjük a virtuális állatainkat, kutyánkat, macskánkat (gyerekünket?), learatjuk a virtuális gabonát, munkába küldjük a földműveseket. Kicselezzük az ellenséget, lelőjük egymást, tömegmészárlunk, de ezzel sincs semmi gond, hiszen ez is csak virtuális. Kapcsolatot teremtünk, a vonal végén, több száz kilométerre egy másik magányos júzerrel (lúzerrel?), és elkezdjük szeretni egymást, persze azt is csak úgy, ahogy tudjuk – virtuálisan.
Miért nyitjuk magunkat olyan nagyra, ha aztán képtelenek vagyunk teljesen élni? A lábunkkal járni, a kezükkel érezni és a szánkkal csókolni? Miért nem jó nekünk itt a közelben, ahol egy karnyújtásnyira lehet a kedves és csak pár centire a csók? Miért kell a távoli szerető? Miért nagyobb a remény és a bizalom a virtuális térben, mint itt a közvetlen közelünkben? Miért?
