Szigi-szemmel: Apák
Valljuk be őszintén, hogy sosem volt akkora „ünneplése” az apák napjának, mint az anyák napjának, és csak pár éve emlegetjük ezt a napot.
Az óvodákban nem készítenek műsort erre a napra, és az is ritkaság, amikor egy SZERETLEK APA feliratú rajzlapot ajándékoznak a gyerekek. Elég hosszúra nyúlna leírni ennek miértjét és az apákszerepét a gyermeknevelésben, viszont tény, hogy nagyon sok felnőtt hordozza magában a gyermekkori lelki sérüléseit.
Mekkora szerepük van ebben az apáknak?
Az anyagi jólét biztosítása sok esetben a biztonságérzet, az otthon támogató szeretetérzésének a rovására megy, amiben legtöbbször az apa vállal nagyobb szerepet.
Közelíthetnénk ezeket a kérdéseket tudományosan és szinte biztos, hogy a szakirodalmat meghazudtoló vélemények alakulnának ki, de én inkább elmesélnék egy rövid történetet.
A minap elvittem egy tüneményes kislányt a játszótérre, ahol meglepően sok apuka (nem elég) volt kint a gyerkőcével. A nagypapa korúak aggodalmával követtem a kislány minden mozdulatát, aki annak rendje és módja szerint szépen ki is próbált mindent a játszótéren. Egyik helyen mászott, másutt csúszott, hintázott és ugrált többedmagával. Amikor a kötélhágcsót már vagy tizedszer hódította meg, hallotta meg a mellette araszoló kislánytól azt a szót, hogy „apa”.
A játék hevében felém fordult:
– Nekem nem jött el az apukám!
Közben a csúszdához értünk ahol megkérdezte:
– Mehetek?
– Mehetsz! – mondtam, de lehet elég fura pofát vágtam.
Nincs még 4 éves.
Szóval uraim, különálló apaként is lehettek jó édesapák, akik törődnek a gyerekeikkel, akik időt szánnak rájuk. Sok időt, mert igénylik…