Van az úgy, hogy az élet olyan emberrel hoz össze bennünket, aki csak időszakosan lesz az életünk része. Ő nem azért jött, hogy egy egész életen át a társunk legyen. Ő azért jött, hogy egy ideig boldoggá tegyen, majd amikor elmegy, akkor ne ürességet, hanem tanulságot hagyjon maga után.
Nem baj, hogy az emberek jönnek-mennek az életünkben. Ennek ez a rendje. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy rögtön az első szerelmében rátalál az igazira. Van, akinek ez több időbe telik.
Hiszek abban, hogy mindig minden okkal történik, így meggyőződésem, hogy ennek is megvan a maga miértje.
Talán annak, aki sokáig keresgél, még szüksége van tapasztalatokra ahhoz, hogy megtudja, mire is vágyik igazából. Talán még sokat kell tanulnia addig, míg valakivel végleg összeköti az életét.
Amikor valaki, aki fontos a számunkra kilép az életünkből, természetes, hogy fáj. Olyankor nem tudunk arra gondolni, hogy ennek is valami jó oka van. Akkor még nem is kell erre gondolnunk. Hagyjuk, hogy áramoljanak bennünk az érzelmek. Engedjük meg magunknak, hogy dühösek legyünk. Éljük át az elvesztés okozta fájdalmat. Mert csak így tudjuk majd igazán megbecsülni azt, aki óv és véd bennünket.
Ha elnyomjuk magunkban a rossz érzelmeket, azzal csak azt érjük el, hogy végül semmilyen érzésre nem leszünk képesek.
Majd, amikor már kicsit lecsendesedtek bennünk a dolgok, akkor elkezdhetünk azon dolgozni, hogy rájöjjünk, miért is történt, ami történt. Viszont, addig, amíg még fáj, addig dolgunk van vele. Ne nyomjuk el magunkban, ne áltassuk magunkat azzal, hogy minket ugyan már nem érdekel. Hiszen mi haszna ennek? Attól még éjszaka ugyanúgy telesírjuk a kispárnánkat, s ráadásul még csak beszélni sem tudunk róla senkinek, hiszen azt állítjuk, már túl vagyunk rajta.
Ahhoz, hogy tényleg túl legyünk egy csalódáson, időre van szükség.
Adjuk meg szívünknek és lelkünknek a kellő időt ahhoz, hogy valóban feldolgozza a történteket. Hiszen tanulni is csak akkor tudunk belőle, ha már nem fáj…
