ILLUSZTRÁCIÓS FOTÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Biztos vagyok benne, hogy a második helyünk nem a bajnokság végén úszott el. Mégha volt is hangyányi reményünk az utolsó pillanatokig, cseppet komolytalanul álltunk hozzá. Én igazából nem számoltam vele, na nem mintha nem kéne az ezüst, a játékunk színvonala az, mi nem ért fel hozzá. Egy dolog az óhaj és a vágy, másik a józanság. Persze az sem jó, ha az ember túl józan és átlát a szitán, mert ha megköveznek, ha nem, leírom, ez a Rózsahegy mintha esze ágában sem akart volna pontot vagy pontokat szerezni.
Mi meg, nem is tudom, találtunk egy győzelmet, ami semmire sem elég, csupán a három pontra… Szóval úgy voltam vele, hogy ha mindenképp írnom kell valamit, majd elcsalom, azt mondom, hogy sorry, a 32. percben bealudtam. Esély megvolt rá, hiszen az első félidőben mindkét csapat csúfolta a focit, annak passzivitása vetekedett egy lajhár egész napi tevékenységével. Viszont én szeretem a tiszta játékot, ezért nem csalok. Én nem!
Közben figyelem a zsolnai meccset is, na igen. És figyeltem a Nyitra játékát, a Mikiéket, meg a második liga „döntőjét”. Tényleg csak az öreg Sokol rádió hiányzik, benne a körkapcsolás, de ez már ugye egy más világ.
Hol vannak mostanában azok az érzelmileg túlfűtött meccsjegyzetek, amitől a hideg futkosott a hátamon, miközben újra és újra átélhettem (s által Önök is) minden percét?
Ez a liga a velejéig romlott közeg, ha a Trencsén tökmindegy alapon lefekszik a Nyitrának. Ha a Rózsahegy inkább meccsel majd a Nagymihállyal (az EL-ért), és ezért nem szükséges nyernie. Még szerencse, hogy Fortuna istenasszony vak, és nem látja mindezt. Vagy látja, csak hallgat? És azt érzékeli, mennyire féltem a csapatom Európától ilyen játékkal és ilyen kerettel? Ha ismét csak a vágy maradna, a vágy és az óhaj, s bár ne legyen igazam, egyben a csalódás. Ne legyen igazam!
Kicsit szélesebb horizonton lépkedek, és nem csak a DAC-cal foglalkozom most, hisz’ a szerényebb képességeink egyben az egész liga tükre is.
Zsinórban harmadszor, de: először megharcoltunk Európáért, tavaly még az előző „örökségéből” odaértünk. Most meg? Most meg csak úgy meglett, na ezért nem mindegy!
A 32. percben, amikor is éppen „be kéne szunnyadnom” gondosan ellátott és megbüfiztetett csöppségeim mellé, hallgatom az esőcseppek monoton kopogását az erkélyen, miközben a televízió előtt ülök, nézve a „semmit”. Mi vérszegényen futkározunk, de a rózsahegyiek is éppen elalélnak a bőrgolyót kergetve.
Anno az NB1 adott ilyen meccseket a szemnek (elnézést anyaországi barátaim), ahol a lélek keményen dolgozott, hogy a testben ragadhasson. A szünet izgalmas felüdülést nyújt, még 45 perc és vége az idénynek.
Persze hiányozni fog, csak egy kis szusszanást kérek Uram, meg 5 kész játékost!
Térfél – és játékoscsere után, pár percig érzékelhetővé váltak Storck mester kemény szavai az öltözőből. Aztán visszaestünk ugyanoda, és a rózsahegyi kapus is csupán önmagára volt veszélyes, ahogy földhöz vagdalta magát, indokolatlanul. Tizenegyes! Tudni lehetett, hogy a Zsolti rúgja, nagyon akarta, ez lett a veszte talán.
Végül mégis találtunk egy gólt, egy győzelmet, s vele együtt három pontot, ami csak a szájízt édesíti. Aki fanyalgáson kapna, harmadik ligával meg lyukas zoknikkal emlékeztetne hálátlanságomra, azoknak végszóként két mondat: természetesen tisztában vagyok vele, hogy bronzérmesek lettünk. De egy ilyen meccs után ne várjon senki tőlem örömtáncot.
(Roberto)
