FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
„Nyugdíjasok szurkoljatok, legyen meg a nyugdíjatok!” – szólt a nyolcvanas években a szerdahelyi B-középből a főtribün irányába, ezzel heccelve az ott helyet foglalókat. Nem emlékszem, hogy bárki is zokon vette volna, sőt, válaszként vastapstól zengett a Sport utca. Akkor még nagy divatja volt vasárnaponként makulátlan öltözékben megjelenni a lelátón, ing nyakkendővel, élére vasalt nadrág…
A mai Arénánknak is megvannak azok az ikonikus alakjai, akik ha kellett, tapsoltak, de nem csak tapsolnak, annál sokkal többet tettek és tesznek nap mint nap a sárga-kék klubszínekért. Egyikük, mai vendégünk Boros István, Pista bácsi, akit arra kértem, mesélje el nekünk, mit jelent neki a DAC, illetve, hogy hova rakja azt a sok pontyot, amit a győztes meccsek után hármasával „hazavisz”?
Úgy tudom, nem szerdahelyi származású vagy, de már jó ideje itt élsz köztünk. Talán éppen a DAC miatt volt a váltás? Hogy emlékszel vissza a kezdetekre?
Csehországban, Kadaňban születtem, mátyusföldi magyar szülők gyermekeként. 25 éves koromban Galántára költöztem, megnősültem. Feleségem peredi származású volt, majd megszületett fiunk, Norbi. Blokkban laktunk, később nekifogtunk építkezni, itt kezdődik a DAC és a köztem való együttélés, amely a mai napig tart, sőt amíg élek…
Pecze Károly irányította a DAC-ot, az utolsó hazai másodosztályú mérkőzésen, több mint 10 000 néző volt jelen, én is ott voltam! Az apósom nekem állt:
„Pityu van még egy hely az autóban, gyere velünk. Most már muszáj jönnöd, Nyitrával játszunk és ünnepelni fogunk, a DAC az első ligában fog szerepelni”. „Megyek!” – válaszoltam, ezt a szót nem felejtettem el soha, mert azóta mindig mentem…
1985. június 16-án, amikor beléptem a stadionba és láttam azt a sok embert, nem hittem a szememnek, és a fülemnek – itt mindenki magyarul beszélt, óriási élmény volt Dunaszerdahelyen focin lenni. Galántán már akkor is inkább a „Galanta, do toho” volt jellemző…
Simonics Pityu masszőr volt a DAC-nál, egy utcában építkeztünk. Sokszor „stoppal” indult Szerdahelyre, és párszor én vittem magammal, oda-vissza. Ő volt a DAC-informátorom, sokat tudtam meg tőle a klubról. Ő szerezte nekem a belépőt a Bayern Münchenre, meg beszerzett mindent, amit akartam.
Weisz Misi bácsival egyszer találkoztam, nagyon szimpatikus ember volt. Hihetetlen, mi mindent eltudott intézni, pedig „szoci” volt, vagy pont azért? Megérdemelne egy szobrot a MOL Arénában…
A nyitrai meccs napján pár perc alatt sárga-kék lett a szívem. Azóta minden hazai meccsen ott voltam, és sokszor kísértük a DAC-ot idegenbe is. Kocsival, busszal, de még bicajon is, mikor hogyan alakultak a dolgok. Ha bicajon mentem, reggel indultam, az eperjesi Alba Regia-ban volt a pihenőm, aztán a Thermalpark, majd délután irány a stadion. Aztán jött a nagy váltás, Szerdahelyre szerettem volna költözni, hogy közel legyek a DAC-hoz. Feleségem beleegyezett, találtam munkát is a városban. Sajnos, ezután a feleségem súlyos beteg lett és eltávozott, ez volt az életem legnagyobb vesztesége.
A DAC által hétről hétre sok új barátot ismertem meg, ez segített átvészelni a legnagyobb fájdalmat.
Ők adták az erőt, a DAC meg az örömet, bár nem mindig csillogott, villogott minden úgy, ahogy kellene. Nem szívesen emlékszem a GAME OVER-ra és a hosszadalmas bojkottra. Soha többet ilyet, SOHA! De jött Világi Oszkár és elkezdődött egy új modern DAC-korszak. Lett szép stadionunk és akadémiánk, jöttek az eredmények is. Bár mint fanatikus DAC-rajongó – én itt nem állnék meg, mert nekem ez még mindig kevés.
Az öreg stadion bontása és az új Aréna építése sokak számára érdekes jelenség volt. Gyakran láthattunk téged a régi főtribünön, amint többedmagaddal figyelemmel kíséritek a folyamatot…
Az öreg stadiontól való búcsúzkodás kicsit fájdalmas volt. Eltűntek azok a helyek, ahol csodás időszakokat, nagy eredményeket, ünnepeléseket, baráti összejöveteleket éltünk át. Látni, ahogy lassan eltűnik a hely, ahol oly sokszor boldogok voltunk, előtörnek az emberből a könnyek. Ez nem a gyengeséget jelenti, ez a szeretet kifejezése az iránt, amit nagyon imádtunk és csodáltunk. Ezekben a pillanatokban akadt köztünk olyan is, aki felszólalt :
„Gyerekek ne siránkozzatok, hisz’ ugyanazon a helyen épül egy szép és új létesítmény – egy új modern stadion, egy európai szintű csodás aréna!”
Az építkezés idején ott voltam a szerdahelyi nyugdíjasok között, úgy hívtak minket, az „építkezési felügyelő bizottság”. Csak nagyritkán hiányoztam, hősegben, esőben, nagy szélben, fagyban ott volt a helyem, mert részese szerettem volna lenni a hatalmas változásnak. Napról napra növekedett az új szerelmünk, a város új jelképe! Sokszor mondjuk: „a DAC az, ami összeköt” – ez így igaz, egy nagy család vagyunk, és ezt érezni minden meccsnapon, de azon kívül is.
Családod három generációt képvisel a lelátón, így három szemszögből látjátok a klub működését. Mi az ami még neked, személy szerint hiányzik, hogy teljes legyen sikerlista.
Igen, fiam, unokám, és én, mindhárman DAC-rajongók vagyunk. A fiam majdnem minden meccsen ott van, ahogy a munkahelye engedi, sokszor kíséri a csapatot idegenbe is. Az unokám is gyakran eljön vele. Olyan családban nőttem fel, ahol nem volt senki focirajongó.
Persze az még más világ volt, nem volt internet, tv, rádió is csak elvétve. Már gyerekkoromtól megszerettem a sportot, főleg a focit, három évig fociztam is Csehországban a város ificsapatában. Amikor egy évig Prágában laktam, végigjártam az ottani stadionokat – Dukla, Sparta… Az eszembe sem jutott, hogy én ezekkel a csapatokkal még a Csallóközben találkozni fogok.
Mi az ami még hiányzik, hogy teljes legyen a sikerlista? Ezen nem fogok sokat gondolkodni. Szeretnék egy olyan hatalmas ünnepet megélni, és föleg „túlélni”, hogy akkora tűzijáték legyen Dunaszerdahelyen, ami csak a bajnokoknak jár. Ezt kívánom minden DAC-rajongónak, éljen az bárhol a világon.
Legyen divatdrukker, legyen az a kemény magból, vagy húsból és tejből. Igen, a csajoknak is kívánom, persze. Szeretnék csárdást táncolni a MOL Arénában az említett ünnepen.
Ja és az ismert 3 ponty – ez az, aminek mindig csak örülni tudok. Már sokszor haza is hoztam őket, csak most itt a gond. Eddig a kádban volt a helyük, de megtelt. Ez nem rossz, csak meg kéne oldani a további raktározást. Kellene egy tó…
A szurkolással úgy vagyok, hogy sokszor úgy vélem a B-közép nem bírja velem az iramot. Jól érzem magam a B3-ban, „ott nem lehet elaludni”. A téli, nyári szünet szinte kibírhatatlan, de koronavírus-szünet – maga volt a borzalom. Soha többet! A foci és a DAC az életem, a többi még várat magára. A kedvenc játékosaim? Sokan voltak abban az időben, tehát nem fogom mind sorolni… felesleges. Vahala, Kapko, Liba, Pavlík, Mičinec, Diňa, stb.
Hát Pista bácsi, ehhez az életrajzhoz csak egyet fűznék hozzá: szeretnélek látni, amint csárdást táncolsz az Arénában! Köszönöm szépen a beszélgetést.
(Roberto)