Sokan a nagy találkozásokat hatalmas erejű robbanásnak, végérvényes törvénynek, isteni akaratnak tekintik, melynek feltétlenül be kell teljesülniük. Így, vagy úgy. De be kell.
Hát, most elmondom: nem kell.
Felismertük egymást, amennyiben valóban van, volt, lesz közünk egymáshoz. De minden más, ami az utunkat keresztezi, nem fakadhat görcsös akarásból, erőltetésből, ragaszkodásból, vagy puszta vágyból. A „kell” itt tilos.
Ahogy a nagy találkozások is természetesen történnek, a „véletlen” műve, nem tervezett, úgy az azt követő eseményeknek is természetesen kell(ene) történniük. Könnyedén, mintha a szél fújna közelebb minket egymáshoz. Vagy épp egymástól messzire.
Azzal, hogy felismertelek, nem mondtam semmit, nem ígértem semmit, nem vagyok az elkötelezetted. Az, hogy rádismertem, egy sugallat csupán, az a bizonyosság, amivel egyértelműen tudom: dolgom van, volt, lesz Veled. Semmi több.
Ne akarj hát engem, vágyakozásodat hiába is eteted. Valaha ott voltam, vagyok, leszek Neked, de ennek természetesen kell történnie, minden törekvés nélkül. Ha találkoznunk kell, úgy kell történnie, hogy az hasonuljon az univerzális, nagy történyekhez, olyan simán és könnyedén, hogy senki se kérdőjelezhessen meg minket. Találkozásunk olyan egyszerű és magától értetődő lesz, ahogy a hajnali napsugár köszönti a reggelt, majd lassan elbúcsúztatja a délutánt.
Felismertelek és talán Te is felismertél. Maradjunk hát ennyiben, és mindenki menjen a maga útjára.
Hiszem, hogy ezek a felismerések, hosszú életeken átívelő dolgok, melyek nagyon ritkák. Szerencsések vagyunk, ha csak egy ilyet is megtapasztalhatunk. Járjunk hát nyitott szemmel, …no és persze szívvel.
