NYITÓKÉP + 1: UGRÓCZKY ISTVÁN
FOTÓK: BUBENIK TIBOR
Adott egy pályaelhagyó pedagógus, aki – mint mondja – elég hamar otthagyta a katedrát, a szombat estéit pedig nem dolgozatok javításával, hanem a násznép szórakoztatásával tölti már évek óta. Civil a pályán rovatunk e havi „áldozatát”, a pinkekarcsai Nagy Attilát ugyanis kiváló vőfélyként ismerik és szeretik Csallóköz- és Mátyusföld-szerte. Két lagzi között pedig egy kereskedelmi cég területi képviselőjeként dolgozik. Ja, és nem mellesleg egy tíz- és egy nyolcéves kisfiú apukája, akivel, ha nem szólt volna közbe az időjárás, nagyobbik fia fociedzésén beszélgettünk volna a nyékvárkonyi futballpálya lelátóján…
Sajnos nem sikerült a tribünön találkozunk, de maga a helyszín és az, hogy elkíséred a fiadat az edzésre, arra enged következtetni, hogy nem közömbös számodra a gyermekeid sportra való nevelése.
Nagyon fontosnak tartom. Nem ragaszkodom ugyanakkor ahhoz, hogy focizzanak. A lényeg az, hogy pozitívan viszonyuljanak a testmozgáshoz és a sportokhoz. Ha megkérdezik a nagyobbik fiamtól, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, kapásból rávágja, hogy focista. Persze, ez még változhat. Nem vagyok az a szülő, aki mindenáron valamit rá akar erőltetni a gyerekére.
Azért szeretném, ha a fiaimnak lenne civil szakmája is, mert bármikor jöhet egy komoly sérülés, ami derékba törheti az ember sportkarrierét.
Arról nem is beszélve, hogy itthon minimum a második vonalban kell játszani ahhoz, hogy abból az ember megéljen. A fiam azonban most még nagyon élvezi, a tévében is követi a meccseket, és kívülről fújja az összes játékos nevét. Fanatikus focirajongó.
Ebben az édesapjára ütött? Te is ennyire szerettél focizni gyerekkorodban vagy inkább más sportágat felé vonzódtál?
Én magam jóban vagyok a sporttal, de sajnos nagyon ritkán találkozunk. A legelső kötődésem a sporthoz alapiskolás diákként volt, amikor atlétikai számokat gyakoroltunk. Ilyenekre emlékszem, hogy 60 méteres sprintfutás, 12 perces kitartó futás, távolba ugrás. A következő mérföldkő az volt, amikor újjáalakult az egyházkarcsai ifjúsági korosztályos focicsapat, melyhez én is csatlakoztam.
Oszlopos tagja voltam az edzéseknek, de már rögtön az elején lehetett látni, hogy nem leszek oszlopos tagja a kezdőcsapatnak. Egyszerűen nem volt tehetségem a focihoz.
Ennek ellenére az edzésekre és a meccsekre kitartóan eljártam. Néha beöltözhettem én is mezbe, ami már eleve nagy élmény volt, de, amikor az edző csereként pályára küldött volna, mindig azt válaszoltam, hogy a legjobban azzal tudok segíteni a csapatnak, ha nem engem állít be, hanem valamelyik kispados társamat. Nagyjából egy évig tartott a „focikarrierem”, aztán rám talált egy másik sport, amiben lényegesen tehetségesebbnek éreztem magam.
Rákérdezhetek? A sakk? Ahogy rád nézek, el tudlak képzelni Lékó Péter vagy Garri Kaszparov utódaként.
Hízelgő, de nem, nem a sakkról, hanem annál valami jóval dinamikusabbról van szó: a kosárlabdáról. A gimnáziumban kedveltem meg a játékot. Emlékszem, hogy másodikban negyedikek lettünk a gimibajnokságban, harmadikban már harmadikok, és negyedikben már megszereztük az ezüstérmet. Nagy szívfájdalmam az elvesztett döntő, de azóta is ezzel a sporttal vagyok a legnagyobb barátságban.
Ez azt jelenti, hogy még ma is kosarazol?
Egyházgellén tanítottam, és az ottaniakkal megmaradt a baráti kapcsolat, ezért szombatonként a gellei tornateremben szoktunk kosarazni. Télen nem gond, mert nincsenek lagzik, de nyáron már jóval kevesebbszer jutok el, hiszen a szombatjaim általában mind foglaltak.
Ha esetleg elmarad egy esküvő vagy épp nincs foglalás arra a hétvégére, akkor pedig inkább a családomnak szentelem az időm. Az elmúlt telet végignyomtuk a fiúkkal, de aztán márciusban jött a koronavírus, most pedig újra beindult az esküvőszezon.
Viszont van ott egy másik, fiatalabb generációból álló csapat, amely csütörtökönként játszik. Elhatároztam, hogy ha lehet, csatlakozom hozzájuk, hogy ne essek ki a játékból, mert bizony rögtön megérzem a hiányát. Nemcsak a mozgás miatt, hanem a közösségi élmény miatt is, és mert kizökkent a szürke hétköznapokból. Maga a játék testhezálló, és szeretem, de ha mondanom kéne öt játékosot az NBA-ből, már nem tudnék mit válaszolni.
Van olyan sportág, amelynek viszont követője vagy szurkolója vagy?
Inkább a technikai sportok és a motorsport az, amit a legszívesebben nézek meg a tévében. A kedvencem a Forma1, de ez nem jelenti azt, hogy nem nézek focit. Három csapat eredményeit követem figyelemmel. Az egyik az Egyházkarcsa, a másik a DAC, a harmadik pedig mindig az a csapat, ahol az unokaöcsém, Nagy Péter aktuálisan játszik. Hároméves szerződése volt a sárga-kékeknél, ebből egy évet Komáromban töltött vendégjátékosként. Később Ligetfalura került, most pedig Somorján rúgja a bőrt.
A DAC-meccsek online közvetítését egyébként a lagzikban is mindig figyelemmel követem.
A násznépnek is be szoktam jelenteni az eredményt, mert mindig van, akit érdekel. Emlékszem, 2016-ban az Európa-bajnokság alatt egy lagziban milyen sokan nézték a magyar-osztrák meccset a telefonjukon. Az egészben az volt a vicces, hogy ki előbb, ki később ugrott fel örömében a két gólnál, attól függően, kinek milyen gyors volt a mobilnetje.
Szóval foci és Forma-1. Szereted a száguldást?
Napi szinten követem a Forma1-es híreket. Jelenleg Kimi Räikkönen a kedvenc pilótám, de sajnos most egy olyan csapat színeiben versenyez, amelynek nagyon kevés esélye van a győzelemre. A személyisége fogott meg. 1986-ban lettem a száguldó cirkusz szerelmese. Akkor volt az első Magyar Nagydíj a Hungaroringen, és akkor csapott meg a benzingőz – ahogy ezt mondani szokták. Attól kezdve követem a futamokat, és Mogyoródon azóta már nagyon sokszor voltam.
Egy alkalommal az egyik barátommal egy fán csüngve néztük a futamot. Emlékszem, olyan bődületes hangon zúgtak fel a V12-es motorok, hogy a fa leveleit téptük le, és azt használtuk füldugónak. Nigel Mansell volt a legelső pilóta, akinek szurkoltam.
A bátyám Alain Prostnak drukkolt, a szomszéd srác meg Nelson Piquet-nek. Velük minden futam után kielemeztük a látottakat. Aztán volt egy Damon Hill-es időszakom, majd jött Jacques Villeneuve, ezután pedig Schumacher-rajongó lettem.
Volt már esetleg alkalmad kipróbálni egy Forma1-es versenyautót?
Azt sajnos még nem, de amikor negyvenéves lettem, a barátaim megleptek egy ajándékvezetéssel a Slovakiaringen. Egy Forma4-es autót vezethettem nagyjából fél órán keresztül. Maximumra nyomtam benne mindent, hatalmas élmény volt. Tudni kell, hogy ezekben a versenyautókban nincs sebesség- csak fordulatszámérő, de mivel a hatodik fokozatban full gázon mentem, biztos, hogy elértem az autó 220 km/h-s végsebességét. Az adrenalinszintem egy tízes skálán úgy tizenkettőn lehetett.
Más adrenalinsportot is kipróbáltál már ezen kívül?
Igazából nem és nem is vágyom rá. Bár sok mindenbe már belekóstoltam. Egyetemista koromban kajakoztunk, és ki is borultunk, ami azért jó, mert legalább van mire emlékezni.
Az edzőterem nagyon idegen tőlem, ha pedig téli sportokról van szó, akkor azt tudom mondani, hogy síelni és korcsolyázni is tudok,
de a családdal inkább a meleget és a síkvidéket kedveljük, mint a hegyeket és a havat.
Végül egy hipotetikus kérdés. Ha nyernél a lottón, de csak azzal a feltétellel kapnád meg a pénzt, hogy csak sportra fordíthatod, akkor mire költenéd?
Pár évig tanítottam alapiskolában, az alsó tagozatosoknak például a tornaórákat is én tartottam, ezért mindenképp a gyerekekre fordítanám. Pontosabban arra, hogy a pénzből olyan körülményeket teremtsünk nekik, melyek lehetővé teszik, hogy sportolhassanak. Például tornatermet építenék olyan kisiskolák mellé, ahol eddig még nem volt.
