FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
2008-ban új bevonulózenére futottak ki a csapatok a zöld gyepre, a The football’s coming home fordításban annyit jelentett, hogy a foci hazatért. Igen, a foci hazatért Dunaszerdahelyre, miután a szenci klubbal való fúziót követően újra az első ligában kezdhetett (és küzdhetett) a DAC. A legtöbben ebben az időben ismerhették meg mai vendégünket, akit nemrég egy olyan kocsmába invitáltam, ahol minden mérkőzés alkalmával hatalmas a nyüzsgés.
Ha azt mondom Tóth Roland, talán nincs mindenki azonnal képben, hisz’ főleg úgy ismerik őt, Otelló. A dunaszerdahelyi „modernkori” szervezett szurkolás első előénekesét mi másról kérdezhettem volna, mint a DAC-ról, és az azt övező sárga-kék „lázról”. Előttem van még az a kép, amikor ez a fiatalember felmászik a kerítésre, és háttal állva a pályának irányítja a B-közép táborát. Vágjunk hát bele…
Mi az, ami először eszedbe jut, ha azt mondom, dunaszerdahelyi foci? Mikor kezdődött nálad a sárga-kék fociláz?
Egy csapat van csak a világon! Talán nem is tudnám jobban megfogalmazni, mint hogy 30 éve hozzá alakítom az életem. 1989-től két kezemen meg tudnám számolni, mennyi hazai mérkőzésről hiányoztam.
A vendéglátóiparban dolgozom, de hétvégenként nem volt még olyan lagzi, születésnapi buli, vagy más esemény, ami miatt kihagytam volna DAC-mérkőzést. Tényleg mindent a DAC-hoz alakítok, már a feleségem is beletörődött, egyszerűen megszokta, hogy ez van. ’
88-ban gyerekként a Bayern elleni találkozót még a televízióban néztem, édesapám, keresztapám ott volt a helyszínen. Aztán ami még megmaradt bennem a ’93-as Salzburg elleni UEFA kupa, vagy a ’95-ös szlovák kupadöntő – ezeken már a lelátón voltam.
2008-ban sokéves nélkülözés után visszatért a foci Szerdahelyre, az első meccsen, otthon a Nagyszombatot fogadtuk. Akkor ott a lelátón is elindult valami. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?
Az első félév még elég szervezetlen volt, ki kellet alakítani az egészet, pár rigmust betanítani a szurkolóknak. Ez akkor nagyon új dolog volt Szerdahelyen, viszont megvolt az összetartás, még mindenki elsősorban DAC-szurkoló volt. Az első szurkolói csoport is ekkor alakult, még a Kása Nándi, Pethő Csaba-féle Yellow Blue Supporters-ről beszélünk. Hétköznap bejártunk a stadionba szövegeket betanulni, így alakítottuk ki nagyjából az egészet. Még nem volt ilyen elterjedt a Facebook, mint manapság, nehezebb dolgunk volt. A meccseken először a kerítésen álltam, aztán lett egy pódium, vagy nevezzük ketrecnek, ahonnét irányítottam a szurkolást.
Ahogy a klubunk fejlődik, a szurkolásnak is szükséges fejlődnie, új dolgok kellenek, új dalok. Nem volt egyszerű rávezetni az embereket, a Micsoda álom, vagy a Szerdahelyiek vagyunk c. rigmusok pl. ekkor születtek.
Egy darabig jól működött az egész, aztán fél év után elkezdődött a széthúzás a táboron belül, új csoportok alakultak. Többek között ezért is hagytam abba, de úgy vagyok vele, hogy ennyi év elteltével felesleges feltépni a sebeket. Jó volt, szép volt, elég volt. A fanklub elkezdett szuveníreket árulni, sálakat, zászlókat, egyebeket.
Egyszeriben mindenkinek lett Mi city Dubai feliratú DAC-meze, azelőtt az ilyen is elképzelhetetlen volt. Kár, hogy az akkori klubvezetésnek nem volt jó „orra” a szurkolói kellékekre, pedig nagyon keresettek voltak.
Azon a bizonyos első hazai, Nagyszombat elleni mérkőzésen (3:0) történt, hogy a nagyszombatiak letéptek egy magyar zászlót, többen befutottunk visszaszerezni. Sikerült! Ma már az ilyesmi elképzelhetetlen lenne, ott a kamerarendszer, mindent figyelemmel kísérnek, 3 perc alatt kiemelnek a tömegből, elég akár egy eldobott söröspohár.
Az idők változnak, a vezérszurkoló posztja sem egy „nyugdíjas állás”, tapasztalatból tudom. Most mi a helyzet veled, illetve, hogy látod a klub jelenlegi helyzetét?
Mondom, szép volt, jó volt és a csúcson kell abbahagyni.
Mindenképpen köszönettel tartozunk Világi úrnak, mert ha ő nem lenne, talán már DAC sem lenne. Összetehetjük a két kezünket, örök hála érte, ezúton is jó egészséget kívánok neki, mert ha neki jó, akkor nekünk is és a klubnak is jó lesz.
Nem álmodhattunk egykor ilyen stadionról, akadémiáról, ilyen szintű csapatról, amely sorozatban harmadszor végez a dobogón. Persze bele lehet kötni pár mérkőzésbe, egyéni teljesítményekbe, de a végeredmény magáért beszél.
A C2 szektorban vagyok bérletes, ugyanúgy szurkolok, mint azelőtt, néha az őrületbe kergetve az ottani társaságot. A mai napig úgy tartom, hogy a DAC az én csapatom, és e mellett bárhol, bármikor ki merek állni. Az életben, fórumokon, vagy a Facebook-on, mindenhol! Van egy hülye szokásom, hogy ölre megyek, ha vesztes meccs után lemondják a csapatot, bárkivel összeveszek miatta.
Nagyon hiányzik egy bajnoki cím, kupagyőzelem, vagy csak a kupadöntőben való részvétel, hogy május elsején elutazhassunk egy nagy mérkőzésre. Az idén sem jött össze, pedig a Rózsahegy verhető ellenfél volt, a döntőre pedig két szurkolói buszt indítottak csupán. Meg sem érdemelték, hogy a döntőbe kerültek, nálunk rengetegen elmentek volna, ha a DAC jut be. Ennek ellenére azt mondom, hogy a DAC jó kezekben van.
A DAC jó kezekben van, ez végszónak is tökéletesen beillik, és persze az elmaradhatatlan hajrá DAC is! Köszönöm a beszélgetést.
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
BEMUTATKOZNÉK, DAC-SZURKOLÓ VAGYOK