FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Bízvást állíthatom, a most következő riportalanyomhoz több éves barátság köt, s ha még ez sem lenne elég, vegyük csak górcső alá a sok száz együtt leutazott kilométert, a kölcsönös tiszteletet és az összhangot, ami a lelátón a dobos és a cápó között kialakulhat. Mert jó komunikáció nélkül nem irányíthatsz szurkolást, s ha mégis elfogyott a szufla, Ő habozás nélkül belekezdett szokásos dobszólójába, amivel pillanatok alatt felélesztette a tábort.
Elég, ha azt mondom, mai vendégünk a DAC-tábor nagydobosa, és rögvest mindenki tudni fogja, Bugár Ervinről van szó. Úgy vélem, a szurkolás lelke a dob, minden más hozzá idomul, a nóták és a kezek ritmusát a dobos adja meg. Míg vezérszurkoló voltam, kialakult egy babonám: megtartani a dobot, míg Ervin felköti a kerítésre, vagyis tartani a szurkolás lelkét egy pillanatra, ami majd szerencsét hoz. Nem is riportnak szánnám az alábbiakat, inkább két ember beszélgetését írnám le, akik ezt azt átéltek már együtt.
Jöjjön a már-már sablonos kérdés: mióta jársz DAC-meccsre?
A divíziós években kezdődött, vagyis a hetvenes évek végén, akkor még persze dob nélkül. Amire abból az időből szívesen emlékszem vissza – nagy élmény volt -, mindenképpen egy ’82-es barátságos mérkőzés.
Sokan a Bayern-meccset mondanák, nekem a Dinamo Kijev elleni találkozó az, és hogy láthattam közelről a nagy szovjet legendát, Oleg Blohint.
Ezt megelőzően csak a Népstadionban volt szerencsém hozzá, az persze nem volt ugyanaz. A félidőben cserélték be, szívesen összeálltam volna vele egy fényképre, hogy elrakhassam emlékbe. Aztán sokáig külföldön dolgoztam, így a DAC-ot csak hazai meccseken láthattam, alkalmanként.
Ugorjunk máris az időben, 2008-ban járunk…
…megalakult az YBS, egy jól szervezett társaság jött össze, stabilan jártunk minden mérkőzésre, mi magunk is focizgattunk, kapus voltam. Ekkor jött a dobolás…
Hogy is volt ez pontosan, mert az ugye nem elég, hogy az ember ütőt vesz a kezébe, kell lenni legalább egy alap ritmusérzéknek is hozzá…
…meg kondinak, mivel 90 percet ledobolni elég nagy fizikai megterhelést jelent, viszont mindenért kárpótol a stadionban lévő hangulat. Az új Aréna fílingjét messze túlszárnyta a régi stadion atmoszférája, ott még nagyobb volt a szurkolók közti összefogás. Az évet már pontosan nem tudom, de Eperjes ellen játszottunk, és a „Dobos” Tomi barátomtól vettem át a dobütőket, hogy kipróbáljam a dobolást.
Addig nálunk nem volt szokás két ütővel dobolni, tetszett a nagyszombatiak stílusa, sokkal másabb a ritmus, jobban kijönnek az ütemek két ütővel. Pár évig magam csináltam, aztán jött a Czafik Laci barátom egy kisebb dobbal, azóta együtt nyomjuk.
Azt hiszem, a kondival nincsenek gondok. Emlékszem egyszer a korláton állva „belenéztem” a dobütő végébe, másszor a megafonom koppant a fejeden…
…ezt hívják mifelénk munkahelyi balesetnek Robikám. Képekkel teleragasztott naplót vezetek azokról a meccsekről, melyeken részt vettem, dobosként több száz ilyen van, és remélem még összejön az ötszázadik is! Egyszer Szenyicén Koejoe fejesgóljával nyertünk, aztán a meccs végén bementem az öltözőbe a dobbal, viszont
tévedésből nem a miénkbe, hanem a hazaiakéba. Vették a lapot, s ha már ott voltam, ledoboltam nekik pár ütemet, azok meg a saját nótáikat énekelték alá.
Aztán Máriatölgyesen kiharcoltuk az első ligát, az is nagy élmény volt, a meccs végén bent a pályán ünnepeltünk. Vagy Nagyszombat ellen, mikor bentmaradtunk a ligában, szép évek ezek. Egyszer egy vesztes felkészülési meccsen, a Weiner Neustadt ellen mondtam az akkori edzőnknek, Kurt Gargernek:
Tulajdonosok, edzők, játékosok, cápók jönnek-mennek, de a dobos marad!
Ez bizony így van, de ha egy síkra kéne helyezni az egyes időszakokat, mi az, ami „kilógna”, és mi az, ami mindenképp „bentmaradna”?
A Mohseni-korszak emberileg jobban tetszett, nem a játék miatt, hanem mert akkor többet foglalkoztak a drukkerekkel. Nők, gyerekek, tolókocsisok ingyen járhattak meccsre. Tudom, hogy az üzletről szól a foci és manapság ezt már nem lehetne megoldani. Megint egy barátságos meccset hozok fel példának a Pápa ellen, ahol Mohseni velünk együtt állt a lelátón mínusz 18 fokban, a többiek meg forralt boroztak a melegben. Ilyet azért kevés klubtisztviselő tesz meg. Abban az időben is voltak jó meccsek, a mai pénz töredékéből.
Számomra a 2. liga is megfelelne, ha hazai játékosból állna a csapat, ellentétben olyanokkal, akik érzelmileg nem kötődnek a DAC-hoz. Az Audi–Tóth–Majoros trió összeszokottsága hiányzik a pályán, a mai csapatból sokan idő előtt elmennek.
Az önsztárolás rossz fényt vet erre a mindenki által közkedvelt sportra. Örülök, hogy háromszor egymás után sikerült kijutnunk Európába, de azt hiszem, ilyen gyenge ligában ez kötelező teljesítmény. Bízom benne, a bajnoki címet is megélem!
Szép is lenne, mondjuk azon a meccsen az 500. dobolás, igaz Ervin! Köszi szépen a beszélgetést.
(Roberto)