NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL ILLUSZTRÁCIÓS FELVÉTELE
Másfél hónap múltán, hogy nálunk járt a gólya, ismét visszatértem a dolgos mindennapokba, vagyis „sínre kerültem”. Direkt nem írok hétköznapokat, mert nálunk ünnep-nem ünnep, menni kell. Tudom, ilyenkor mindig sokan meghökkennek, bizony a vasútnál sincs megállás (csak sosem említik, hogy orvosok, rendőrök, tűzoltók és vasutasok), viszont, hogy is mondjam, én már „normálisan” nem is tudnék dolgozni. Nyolc órázni hétköznap, ésatöbbi, ésatöbbi.
Mondanom sem kell, a visszazökkenés jobban megviselt, mint a másfél hónapnyi alváshiány. Sosem voltam még ennyi időre távol a munkától, valami ilyesmi történhetett a Földdel, amikor az a meteor csapódott belé, amitől kihaltak a dinoszauruszok. Maradtam volna inkább otthon, dél körül már hiányzott a kicsik sírása, a mosolyuk, meg a pelenkacsere (ebben van tartalom)! Na de pakolni kéne valami elemózsiát is, étlen mégsem maradhat az ember egész nap, nemde? – morfondíroztam.
Gyerek volt még a reggel (is), a bolt már nyitva, az elmaradhatatlan kávé után oda vettem az irányt.
Mit egyek ma reggelire? – kérdeztem magamban -, közben az első 15 méteren máris leizzadtam fél liter verejtéket. Reggel fél 6 és a hőérzetem majd’ harminc fokon tetőzik, akárcsak a hőmérő higanyszála. Igaz, a higany kiment a divatból, többnyire digitális hőérzékelővel ellátott, külső és belső hőmérsékletet egyaránt mérő kütyü a trendi. A kultúrház előtt mindig meglesem, például… Akkor 6 kifli, egy sonkás kenő, ásványvíz, sietve, mert vár 12 óra szolgálat, meg azok a csodás vonatok. Ez az a kombó, amihez még elfér a megmásíthatalan bakterkonzerv és a zacskósleves. Egy öreg tag csoszog elém a pénztárnál kis reggeli bevásárlásával. Alap élelmiszerek, meg három kiló alma.
Ugyanott pár hasonszőrű „monterkás” fazon: kifli, szalámi, treszka és a sárgamálna.
Az órámat lesem, nem lesz ez így jó, majd az öreg végre sorra kerül. Gondoltam előveszi a kis apróját, de kidülledt szemekkel látom, hogy ott a bankkártyája. Basszus! Hanyag lazasággal mint egy úriember, udvarolva a pénztáros csajnak, az életét kezdi mesélni: 82 év, 45 év a munkában, itt fáj, ott fáj… Pont, mint az orvosnál, mikor „csak receptért jött”, de közben kiveteti az epeköveit a rendelőben. Mondjuk van stílusa, ám ez cseppet sem hatja meg a pénztárost, látom csupán kényszerűségből mosolyog.
Máris késésben vagyok!
Kártya behelyezve, gondok adódtak a PIN-kóddal. Újabb fél liter izzadtság távozik belőlem, mire végre sikerül a tranzakció. Belenyugszom, hogy a kollégám úgyis kocsival van, megvár… Nos, aki ismer, tudja, hogy szociálisan érzékeny vagyok, lelkiismeretes, segítőkész. De nem ért volna rá az a bevásárlás később bácsika, amikor már a proli „felvette a kesztyűt”? Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, ha nyugdíjas leszek, én bizony minden reggel nyolcig alszok. Isten adja, hogy megéljem, majd megírom, kibírtam-e?!
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN
