Elképesztően nehezen telt el az első két nap és éjszaka Asztrahányban. Napközben 47 fok volt árnyékban (még egyszer leírom: negyvenhét fok!), egész nap munkával telt, és nem tudtuk, délután lesz-e kedve az oroszoknak megnyitni a vizet, hogy zuhanyozhassunk.
Az írás megjelent a Klikkout 2020/augusztusi számában.
Éjszaka szintén a meleg gyötört bennünket, hiszen csak 30 fokig csökkent a hőmérséklet. Néhányan beleestünk abba a hibába, hogy nedves törölközővel bebugyolálva aludtunk, amitől be is gennyesedett a légcsövünk.
Az ebéd például úgy zajlott, hogy egy sátor alatt főztek, a kajával szennyezett edényeinket a fürdőkádban moshattuk el.
Megközelítőleg 150 katona két fürdőkádban mosogatott, az egyikben meleg víz, a másikban hideg víz volt az edények öblítésére. A fürdőkád szélén vastagon virított a kajazsír, amit több ezer légy kóstolgatott.
Viszont az orosz arma (büfé) nagyon el volt látva áruval. Én személy szerint frissen facsart ananászlére szoktam betérni, na meg a szőke büféskisasszony miatt, aki úgy nézett ki, mint Amanda Lear. Sokunknak megmozgatta anno a fantáziáját, amikor mély dekoltázsához ágaskodtunk. Szinte beleégett a retinánkba a látvány…
Szóval lassan teltek a napok és egyre nagyobb távolságokat tettünk meg a kaszárnyán belül, a hivatásos katonák intelmei ellenére. Érkezésünkkor arra figyelmeztettek, hogy rengeteg nemzetiség van egybezárva, és bizony voltak ott elég zord tekintetű fazonok is. Az egyik este unalmunkban szintén kiruccantunk, és annak reményében, hogy tudunk valami cserebere akciót lebonyolítani, vettünk magunkhoz egy kis rubelt. Én egy orosz szuronyt szerettem volna szerezni magamnak. Be is keveredtünk az ottani katonaság laktanyái közé, és kezdtek felfigyelni ránk. Jöttek is a seftelők, akiknem ismertek lehetetlent. Elmagyaráztam nekik, hogy nekem mire lenne szükségem, amire csak rázták a fejüket.
Az egyikük hozott egy samopalt (géppuska), magyarázza, hogy azt vigyem el tőle, mert a bodákot (géppuskára felerősíthető szurony) nem adhatja el. Kérdeztük, miért nem?
Azt felelte, ha a szuronyt elveszti, azt jobban bünteti a hadbíróság, mintha a géppuskáját veszítené el. Egy szó mint száz, nem tudtam venni.
Seftelés közben lejöttek máshonnét is katonák, hogy velük üzleteljünk. Volt ott töltény, pisztoly, üvegbe csiszolt skorpió és még géppuska is.
Mivel egymással versengtek, kitől vegyünk valamit, egy idő után kezdett forrósodni a lábunk alatt a talaj. Alig tudtunk elfutni, hogy szó szerint ki ne raboljanak bennünket.
A reggeli sorakozónál két önkéntest kerestek szolgálatra. Senki sem jelentkezett, hiszen a szélsőséges időjárás miatt nem mertünk. Aztán gondoltam egyet, felraktam a kezem, és vittem magammal egy fiatal katonát.
Fegyvert vettünk magunkhoz, beraktak bennünket egy orosz dzsipbe és elindultunk. Úgy 10 perc autózás után megálltunk a kaszárnyán kívül működő kútnál, és azt az utasítást kaptuk, hogy este 8 óráig nekünk kell azt őrizni.
Miután a dzsip távozott, kerestünk egy árnyékos zugot és élveztük a semmittevést.
Egy óra múlva jelent meg az első ciszternás autó a közeli faluból, ami a söfőr elmondása szerint cirka120 kilométerre volt. Abban a pillanatban jött el számunkra a kánaán, miután megláttuk, hogy kell kezelni a kutat.
Szerintem azóta sem fürödtem egy nap annyiszor. 🙂
