E heti „listám” a lehető leghosszabb, két vaskos mappa tartalma, 125 év történelem, egyszer majd tán’ könyvbe írva. Gyerekkoromban az első játékaim között volt egy H0-ás modellvasút, melyet később szorgalmasan bővítgettem. Legszebb tartozéka, az a nyolcvanas években vásárolt gőzmozdony maradt, amit 350 csehszlovák koronáért szereztem be Pozsonyban. Napjainkban valószínűleg euróban ugyanennyi lenne, de csak a bolhapiacon.
Egykoron édesapám is a „kék hadsereg” tagja volt – így hívták a vasutasokat régebben. Szóval adva volt az alap, de a kötődéshez ennél jóval több kellett, hiszen vasutasnak lenni nem csupán egy munkaszerződés a sufni mélyén, vasutasnak lenni hivatás, egy életre szóló elkötelezettség. 1998-ban kezdtem a szakmát az úszori vasútállomáson, mint váltóőr. Vagy ha valakinek így jobban tetszik: bakter.
Pár év telt el csupán, s bár megbecsültem minden szolgálatban töltött napomat, ott a Somorja melletti kisállomáson, én valami többre vágytam.
Hazajönni szülővárosom pályaudvarára, feladni a „kényelmes semmittevést”, hogy mind a hét forgalmi vágányt elfoglalva uraljam a múlt örökségét. Gyerekkoromból emlékeztem a régi vasútállomás épületére, a főút felett átívelő gabonaraktár hídjára, a békebeli mechanikus bejárati jelzőkre, és persze a cukorgyár mindig színültig teli vagonjaira.
Apám akkor pályamesteri szerepkörben dolgozott ugyanitt. Hogy az irányító panel előtt ne álljak teljesen zöldfülűként, első szolgálatomban Pistabácsi, a rangidős bakter megmutatta, amit a gyakorlathoz feltétlen tudnom kellett. A többit már magam fedeztem fel.
Azt is, micsoda históriája van a helynek, hogy 1895-ben robogott be az első gőzös a pályaudvarra, ahol négy vágány, felvételi épület, őrház, mozdonyszín és két vízállomási kút állt.
A mozdonyszín bírta a legtovább mind közül. A történet nem itt, hanem a legelején kezdődik, amikor Osztrák-Magyar Monarchiában divatba jött a helyiérdekű vasutak építése, és Sághy Gyula, valamint Neuschloss Miksa engedélyesek által elkezdődött a Pozsony–Újváros–Dunaszerdahely helyiérdekű vasút önálló élete. 125 év telt el azóta, négy vagy öt emberöltő, két világháború, vonalkorrekciók, valamint a határok is állandóan változtak.
A történelmi tény érdekesége a dátum, ami éppen ezen a héten teljesedik be. 125 éve, augusztus 22-én, nagy ünnepség keretében adták át a vasútvonalat, s vele együtt a dunaszerdahelyi állomásépületet.
Másnap megindult a menetrendszerű közlekedés, egyes források ezért augusztus 23-át tartják kezdeti dátumnak. A dunaszerdahelyi vasútállomás emeletes épülete a helyiérdekű vasutak típusterve szerint készült, melyeket négy osztályba soroltak. A dunaszerdahelyi kezdetben a másodikba tartozott, majd a Komárom felé való terjeszkedés során bővítették első kategóriássá. A típusterv lényegét az építkezés rugalmassága adja, ami az esetleges bővítés egyszerűségében is rejlik.
Korabeli képek csupán az első kategóriás épületről maradtak fent: a központi tömb a két fő homlokzatával, a két oromfalával fordult a vágányok, illetve a közút felé. A két mellékhomlokzata, vagyis az oldalfalai mentén szimmetrikusan képezték ki az oldalszárnyakat, majd az egészet nyeregtetővel fedték le.
Magát a pályaudvart is típustervek szerint építették, így lett a dunaszerdahelyi – akkor még mint végállomás – négy vágányos.
Mindez mára már csupán történelem, hiszen az akkori állomásból semmi sem maradt meg az utókornak. Elég mostohán bántak vele, a jellegzetes állomásépület a nyolcvanas évek elején tűnt el. Nem hinném, hogy erre a neves dátumra bárki is készült volna valamivel, ezért most álljon itt ez a jegyzet „emléktáblának”. A hétvégi bevásárlólistám aljára pedig majd felírom azt a kisvonatot, amit a minap az egyik szerdahelyi trafik kirakatában láttam. Ez már nem gyerekjáték…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN…
