Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Pethő Zsanett és Zorán
FOTÓK: FEKETE NÁNDOR
Napjainkban csaknem ugyanannyi nő van a lelátón, mint férfi, ez régebben nem volt jellemző. Sőt, a DAC-meccsek mára családi programmá váltak, viszont ezt ne úgy képzelje el a kedves olvasó, mint egy könnyed teadélutánt. A hölgyek is ismerik a rigmusokat, tapsolnak, szurkolnak, odahaza és idegenben egyaránt. A mai részben, első alkalommal egy házaspár mutatkozik be, főleg a gyengébbik nem oldaláról.
Pethő Zsanett és férje, Pethő Zorán elválaszthatatlanok a DAC-meccseken is. Zsanit még gyerekkorából ismerem, de úgy hiteles, ha saját DAC-os történetét ő maga adja elő, illetve miután asszony lett a lányból, ugyanezt páros szemszögből is. Újra megidézzük a dunaszerdahelyi foci első aranykorát, majd a nyolcvanas évekből eljutunk a mába.
Azt látom Zsani, hogy sárga-kékek a körmeid, de mikor, és hogy lett sárga-kék a szíved, illetve ez egy páros sztori, a szívetek?
Zsani: Hihihi! Igazából, mióta az eszemet tudom (már több mint 4 évtizede), a kezdetek kezdetétől, a divíziótól egészen az 1. ligáig. Édesapám mindig magával vitt mindenhova, egész kicsi koromtól.
Emlékszem a régi fapados tribünre, de már akkor utaztunk idegenbe is, autóval, vonattal, vagy éppen a játékosokkal együtt, a csapat autobuszával.
Nyugodjék édesapámmal bejártuk szinte az egész országot, Prága, Pozsony, Brünn, sorolhatnám… Kezdetben apu az ölébe vett, úgy néztem a meccseket.
Nagymamám közel lakott a stadionhoz, onnan már egyedül is kijártam. ’85-ben Vítkovice ellen volt az a humoros jelenet, mikor sárga lapot kapott az ellenfél játékosa, és a hangosbemondó közölte: „Dostál dostal žltú kartu”. A következő fordulóban kikaptunk a Bohemianstól 8:0-ra, ez már nem volt annyira humoros.
Aztán jött Zorán, a párom, 28 éve vagyunk együtt jóban-rosszban.
Már a régi stadionban is bérletesek voltunk, sőt a korábbi tulajdonosok idejében is. Férjemmel szintén mindenhova elutazunk a csapattal, most is mentünk volna ugye Pöstyénbe…
Zorán: …talán Zólyombrézón nem voltunk eddig, az az egyetlen ilyen hely. Az emlékek idővel megkopnak, de nyolcvanas évek elejétől ott voltam a DAC találkozóin. Abból az érából Kapko volt az abszolút kedvenc. Aztán, ahogy Zsani mondta, miután összejöttünk, elválaszhatatlanok lettünk a meccseken is.
Zsani: Persze voltak kisebb-nagyobb kihagyások, egy nő, egy anya életében ez már csak így van, de akkor is követtem a DAC teljesítményét. Nem egyszer ellógtam a középiskolából a DAC miatt.
A Bayern elleni meccs alkalmával választás elé állítottam az osztályfőnöknőmet: vagy elenged, vagy elszökök, megvan a jegyem, nem hagyom elveszni. Végül elengedett, az a meccs hatalmas élmény volt, pedig kikaptunk.
A fákon, háztetőkön, erkélyeken álltak az emberek. Én pl. Radványit, vagy Zsákovicsot még az ifiben ismertem meg, kedvenceim voltak. De ugyanígy pl. a SzNL-ból még a Janko Veselý (kapus), Tóth Laci, Szikora Gyuri, azaz „Fehér Pelé” – aki azután az edzőnk is volt, majd később ugye Kapko, Pavlík, Simon, Diňa, nyugodjék Medgyes Józsi, és nem utolsósorban a legjobb, legkedvencebb Stanislav Lieskovký (nyugodjon bekében), stb…
Amikor a fotózásról egyeztettünk, kérted, úgy alakítsuk, hogy maradjon elég idő meccs előtt még a barátokra is. Szóval nektek a DAC egyben a barátságról is szól?
Zsani: Így van, elvégre a DAC egy nagy család! Nekünk erről is szól a foci, barátokat szereztünk az utazások során több helyen is. Velük azóta is tartjuk a kapcsolatot, aztán ha jönnek hozzánk – nemegyszer családostól is, évente kétszer -, vendégül látjuk a társaságot. Állandó visszajárók.
Eszünk, iszunk, beszélgetünk, nekik a DAC-meccs Dunaszerdahelyen mindig egy ünnep, nem egyszer könnyes szemmel távoznak tőlünk.
Zorán: Hozzátartozik a történethez, hogy ez oda-vissza alapon működik, szóval ha mi megyünk arrafelé meccsre, semmire sincs gondunk. Ugyanúgy szívesen látott vendégek vagyunk náluk. A hazai meccsekre mindig időben érkezünk, hogy legyen időnk egy kis sörözésre, beszélgetésre az ismerősökkel, barátokkal.
Az utolsó kérdés általában mindenkinél ugyanaz: tegyük fel, hogy van egy varázspálcátok, amivel visszahozhattok valamit a klub múltjából, vagy szebbé tehetitek a jövőjét. Hogy használnád fel?
Zsani: Aki ismer, tudja, ha volna egy varázspálcám, azt nem a klubnak szentelném, hanem az időt hoznám vissza, vagy állítanám meg.
Személy szerint büszke vagyok rá, hogy itt születtem, hogy itt élhetek, büszke vagyok édesapámra, a fiamra. Ami jó volt, az jó volt, szép volt. A szlovák és csehszlovák kupát is megnyertük már, de… Inkább ebben az idényben szeretném majd ismét megállítani az időt.
Hogy 33 év (1987 – kupagyőzelem) várakozás után végre megélhessem, hogy a csodaszép MOL Arénánk felett, csodaszép tűzijátékkal ünnepeljük meg az aranyérmet.
Zorán: A múlt lefutott dolog, el kell engedni. Én úgy érzem, most vagyunk azon a szinten, hogy a csapat beteljesítse mindenki álmát. Szerintem a bajnoki cím és a kupagyőzelem is meglesz, most valóban megfelelő erősítések jöttek. Mindörökké DAC!
Azt hiszem, sokan gondoljuk úgy, hogy ez az idény különleges lesz, örültem a beszélgetésnek! Találkozunk a lelátón, vagy éppen az egyik meccs előtt a büféknél. Ezúton is üdvözlöm távoli közös barátainkat, Csipeszéket. Hajrá DAC!
(Roberto)