Az államhatalom lakmuszpapírja – Interjú Zsák-Malina Hedviggel

Az interjúnk a Klikk Out 2012/11. számában jelent meg.

---

A nyitrai Konstantin Egyetemen német szakra járó Malina Hedvig 2006. augusztus 25-én, a reggeli órákban a szigorlatára indult. Az egyetemhez közeli néptelen ligetben az egyik aluljáróban két fiatal férfi támadta meg, miután magyarul beszélt az utcán mobiltelefonjába.Ruháját összefirkálták, értéktárgyait elvették. A lány alhasi vérzéssel bevonszolta magát az egyetem bölcsészeti tanszékére. (Wikipédia)

A 14 évvel ezelőtt történt brutális eseményre archív interjúnkkal emlékezünk. Zsák-Malina Hedvig azóta feleség és édesanya, Magyarországon él magyar állampolgárként családjával.

---

Szerző: Poór Tibor, Szilvási Tibor

Fotók: Šenkár Márió

Megtámadásának és a csúcspolitika általi hazuggá nyilvánításának ügye mára a szlovák-magyar viszony egyik kerékkötője, a hat éve (2012-ben járunk – a szerk. megj.) Nyitrán megvert diáklány pedig mára szimbólummá vált. Ügyének múltjáról és jelenéről, a közvéleményről, a médiáról és a politikáról beszélgettünk az azóta férjezett, kétgyermekes édesanyával, Žák-Malina Hedviggel.

Péterrel (a férj – a szerk. megj.) régóta ismertük egymást, ezért nagy sokk ért, amikor meglátogatott az irodában, és egyszer csak kijött belőle, hogy Hedvig a barátnője. Addig a médiában követtem az ügyet, és fel voltam ugyan háborodva, de közelebbről nem érintett. Akkor viszont éreztem a pillanatot, hogy ez az ügy már nem lehet közömbös. Hogy látta Ön az emberek reakcióit?

Azt kell mondanom, hogy kevesen kérdeztek róla. Ez a hat év rádöbbentett arra, hogy az emberek nem nagyon tudják kezelni az ilyen helyzeteket. A többség nem tudja, mit mondjon, és talán tapintatosságból nem kérdeznek semmit.

Sokan úgy tesznek, mintha nem tudnák, ki vagyok. Aki viszont kérdez, az általában pozitívan viszonyul hozzám, és elmondja, mennyire felháborítja a dolog, és hogy mennyi ideje figyelemmel kíséri.

Negatív reakciókkal az utóbbi négy évben nem is találkoztam.

Mire emlékszik, milyen érzései voltak Péternek és az Ön szüleinek, amikor mindez megtörtént?

Ennek több fázisa volt. Amikor a rendőrségen közölték, hogy mindezt ellenem fordították, akkor Péter, aki az autóban várt rám, azt mondta, hogy ez így biztos nem lehet igaz, és biztos valamit félreértettem. Felhívta a nyomozótisztet, és kérdezte, hogy jól értettem-e mindezt. Azt a választ kapta, hogy ez a nyomozásnak csak egy része, de azt természetesen folytatni fogják. Erre három nappal később lezárták. Ép ésszel senki nem tudta felfogni…

A szemedben a barátod vagyok jellegű módszerek a titkosszolgálat klasszikusai…

Utólag ezt könnyebb felismerni, hogy már a kihallgatáson ilyen jó zsaru-rossz zsaru módszerrel csoportosultak, arra számítva, hogy ha nem tudnak kellő lelki nyomással megtörni, akkor majd azzal, hogy mellém áll valaki, aki azt mondja, jobban jársz, ha így cselekszel, mert hidd el, ezek képesek bármire…

Alapvetően a közvélemény a polgár vs. hatalom viszonyában kiáll a polgár mellett. Miután Robert Kaliňák és Robert Fico azt állították, hogy Ön hazudott, érzett a nyilvánosság részéről olyat, hogy ezzel valakik igazolódni látták a saját reményüket?

Szerintem sokan. Ugye, úgymond, bombabiztos bizonyítékokkal álltak elő, mint a DNS, tanúvallomások, orvosi látleletek megkérdőjelezése, csak az évek alatt ezek vagy megdőltek, vagy kérdőjelek övezik őket. Természetesen akkor mindenki elhitte.

Erre van a pszichológiában egy megnevezés, a bárány effektus, amikor a vezér kiáll, és egy hathatós beszéddel elmondja, hogy mi az, amit ő gondol. Majd a kevésbé gondolkodó ember – valljuk be – kb. 70%-a az átlagembereknek, elhiszi.

Már csak abból a státuszból kifolyólag is, hogy aki ezt mondja, az egy jelentős funkcióval, befolyással bíró ember, hát már csak tudja, hogy mit beszél.

A környezetében is bizonytalanabbá tette ez az embereket?

A közvetlen környezetemben nem. Akik évek óta ismertek, azokat nem lehetett meggyőzni, hogy hazug vagyok, vagy kitalálok ilyet. A hivatalos verzió az volt, hogy meg akarom buktatni Szlovákia kormányát. Hát ők ezt nem hitték el rólam…

Többször hallottam, hogy Josef K. történetével (Kafka: A per) próbálták párhuzamba hozni az Önét. Ön is érzett effajta szorongást a hétköznapjaiban?

A hivatalos verzió az volt, hogy meg akarom buktatni Szlovákia kormányát.

A kezdetek nagyon szörnyűek voltak. Főleg azért, mert eldöntöttem, hogy visszamegyek Nyitrára. Akkor még volt másfél évem, minden nap abban a közegben éltem, és a helyszín mellett kellett elmennem. Azt gondolom, hogy az emberek életében vannak nagy döntések, és azt hiszem, ez volt az én nagy döntésem: hogy visszamegyek, és befejezem az iskolát, vagy azt mondom, hogy nem érdekel, és esetleg elmegyek külföldre. Azt mondtam magamnak, hogy én nem csináltam semmit, nem ártottam senkinek, nem hazudtam, nincs okom megfutamodni. Nem tudom, hogy újra megcsinálnám-e, mert nagyon nehéz időszak volt.

Az ember az ilyen szorongások közepette próbálja a mindennapi létét, idejét apró részekre osztani, és keresni a támaszpontokat. Mik voltak ezek a támaszpontok Önnél?

Elsősorban a családom. Fantasztikus szüleim vannak, Péter is kezdettől fogva mellettem volt és nem tántorodott el. Soha nem éreztem benne bizonytalanságot, akármilyen csapássorozatok is értek minket. Mindig azt mondja, hogy ő a gyengébbik láncszem kettőnk közül, de én nem hiszem. (Nevet) Szerintem legalább olyan erősek vagyunk mindketten. Az adott még nagy erőt, hogy nem tudtak kizökkenteni az addigi életemből. Imádtam Nyitrára járni, jó kapcsolatom volt a diákokkal és a tanárokkal is. Talán ez volt, ami átsegített. Később pedig, amikor megszülettek a gyerekek.

Látom felcsillantak a szemei… (Nevetés) Miben változtatták meg a gyerekei a mindennapokat, miben változtatta meg Malina Hedvig viszonyát a saját ügyéhez?  

Ha egy mondatban kellene válaszolnom, akkor azt mondom, hogy nekem a gyerekek születésével beköltözött a béke és az öröm az életembe, és minden háttérbe szorult.

Ez a mai napig így van. Az a legfontosabb, hogy a gyerekeknek minden meglegyen, nyugalom legyen, anya mindig ott legyen, anya mindig kiegyensúlyozott legyen, mindig örüljön. Lehet, hogy ez egy kicsit furcsának hangzik, de ők ebből az egészből semmit nem érzékelnek, legalább is szeretném azt hinni.

Mi jelentette az életükben azt a fordulatot, amikor már a tények is hozzásegítettek, hogy ki lehet ebből mászni?

Azt gondolom, onnantól kezdett javulni a helyzet, amikor átvette az ügyet Dr. Roman Kvasnica, a pöstyéni ügyvédem. Nagyon nagy szaktekintély, amellett pedig egy fantasztikus ember. Hozzá bármikor fordulhatok, borzasztóan nagy szuggesztív erővel bír. Bármilyen lelkiállapotban is mentem el hozzá, félórán belül meggyőzött, hogy a világon semmi probléma nincsen. Kezdetben az első reakcióm az volt, hogy ez az ember egyáltalán nem szimpatikus, és remélem, soha nem kapok ilyen ügyészt, ha bírósági tárgyalásra kerül sor. Először Gál Gábor (akkoriban az MKP, majd a Híd parlamenti képviselője – a szerk. megj.) irodájában találkoztunk. Aztán nála volt egy 5-6 órás beszélgetésünk, ahol jelen volt két jogász kollégája is. Végighallgattak és rákérdeztek minden részletre.

A beszélgetés végén letette a tollát, és azt mondta, hogy ó, uram, atyám mi vár ránk. Hogy ez nehéz harc lesz, de belevágunk…

A civil szféra részéről is érezhető egy nagy támogatás. Köszönhető ez Ön szerint annak is, hogy nem Gál Gábor, tehát nem egy politikus maradt a jogi képviselője?

Nem hiszem. Esetleg annak, hogy Roman Kvasnicának megvan a maga szuggesztív ereje és nagyon jól tud kommunikálni a médiával. Időközben pedig már én is megtanultam. (Nevet)

Egy magabiztosan nyilatkozó hölgyként ismerjük Önt. Mielőtt az eset megtörtént, mely jellemvonásai nem voltak jellemzők Önre, és mi az, ami azóta vert gyökeret?

Az életemet 2006. augusztus 25. előttre és utánra osztom fel. Ha visszagondolok az azelőtti önmagamra, akkor csak egy gyereket látok.

Egy burokban élő, a szülei által mindentől féltett, óvott gyereket, akinek mindene megvolt. A szülői háttér, a biztonságot adó partner, a sikerek az iskolában, egy biztos jövőkép. Azóta minden változott, két év alatt fel kellett nőnöm.

Amikor megtudtam, hogy a Štefan Hríb által is képviselt médiaközeg valamiképp felkarolja az ügyét, tudtam, hogy ők nem fogják annyiban hagyni. Hozzájárult ez is ahhoz, hogy a médiával szemben jobban állt a talpán?

A .týždeň-é volt az első címoldal, ami piros betűkkel hozta le, hogy Hedvig nem hazudik. Borzasztóan vártam azt a napot, mikor meg fog jelenni, és a mai napig emlékszem a pillanatra, ez óriási segítség volt.

Hogyan viszonyul azóta Önhöz a média többi része?

Egészen odáig, mondhatom, hogy a mi hibánkból is, nem kommunikáltunk a sajtóval. Roman úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha amíg ez lezajlik, nem kommunikálunk, és egy idő után biztosan leszállnak a témáról. Hitt abban, hogy ez egy megoldható jogi probléma, hisz nincsenek bizonyítékok, nem voltak elvégezve kihallgatások, amit mondott a belügyminiszter és a miniszterelnök, annak a fele sem igaz, a másik felét pedig tudjuk cáfolni. Aztán látta, hogy ez nem így működik.

Létfontosságú kommunikálni, mert egyébként megnehezítjük a saját helyzetünket.

Kvasnica aztán minden újságírónak odaadta a rendőrségi jegyzőkönyvet. Štefan Hríb volt az első az írott médiában, Eugen Korda pedig az STV-nél csinált egy riportot, de emiatt el is vesztette az állását. Ők mind csodálatos emberek, a mai napig jóban vagyunk.

Mérföldkő volt az is, amikor a Pohoda fesztiválon Önről folytattak beszélgetést, és ezrek hallgatták. Milyen volt ez az érzés?

Sajnos a Pohodára eddig nem tudtam eljutni, de a Fair-play Szövetség nemrég szervezett egy beszélgetést Egy este Hedvigért címmel, amelyet kb. 650-en hallgattak a helyszínen. Személyesen először itt éltem ezt át. Mindig elbizonytalanodom egy idő után, azt gondolom, hogy az emberek már erre nem kíváncsiak, de ez meggyőz abban, hogy mégsem így van. Nagyon jó érzés volt.

Sokan nem is tudják, akár a szlovák, akár a magyar közvélemény részéről, hogy szlovák nemzetiségű a férje, és sokan már vallás szintjén művelik, hogy hisznek Önnek, vagy sem. Hogyan sikerült megőrizni az egyensúlyt kettejük között, hogy egyik álláspont felé se tolódjanak el?

Nálunk otthon nincsenek szlovák-magyar ellentétek. (Nevet) Sajnos Szlovákiában ma magyarnak lenni hendikep.

Bizonyos emberek generációkon át hordoznak magukban komplexusokat, és ez alapján döntötték el, hogy ellenem vannak. De ezzel mi nem foglalkozunk.

Változtatott ezen, amikor megtudta egyik vagy másik oldal, hogy szlovák a férje?

Michal Kaščcák, a Pohoda főszervezője említette, hogy felvetette témaként az ismerősi körében. Voltak köztük kétkedők, de amikor mondta nekik, hogy a férjem szlovák, akkor mindenki elképedt. Ilyenkor tényleg átértékelik az emberek.

Legtöbben a háttérből képviselik a véleményüket. A mindenkori szlovák kormányképviselők közül ki volt az, aki őszintén a szemébe tudott nézni, és vállalta a véleményét, hogy kiáll Ön mellett vagy ellen?

Azt hiszem, hogy mindenféle gondolkodás nélkül válaszolhatok, hogy az OKS képviselői (Zajac, Dostál, Šebej, Osuský – a szerk. megj.). Ők voltak azok, akik kezdettől fogva ezt az ügyet felkarolták. De ők már igazából előtte is a támogatóink voltak. Amikor bekerültek a parlamentbe, akkor tudtam, hogy ez a négy ember többet ér, mint a két szlovákiai magyar párt – ha bekerült volna az MKP – összes képviselője. És ez így is volt igazából egészen addig a két év hosszáig, amíg ők ott voltak.

A szlovák kormányt Iveta Radičová idején bocsánatkérésre kötelezték. Ez sovány vigasz, vagy némi elégtételt is jelent?

Hát ez egy döntés volt, amit meg kellett hozni abban az időben. Ugye, elfogadták a strasbourgi beadványunkat. És akkor a szlovák kormány felajánlotta a békekötést, és az volt a kérdés, hogy elfogadjuk-e vagy nem.

Igazából Radičovát én borzasztóan tisztelem, és azt gondolom, hogy igazán odaillő politikusnő volt. Hogy bedarálta a rendszer, nem tartom az ő hibájának.

El kellett döntenem, hogy elfogadjuk, vagy szembe megyünk. Ugye, nem tudhattuk, hogy néhány hónapon belül megbuknak, és visszatér az előző garnitúra.

Ezt követte a pszichiátriai megfigyeléssel kapcsolatos abszurd kezdeményezés. Jelenleg ez hol tart?

Jelenleg ott tartunk, hogy a kerületi bíróság elutasította, de nem tudjuk, mi van az indoklásban. Hogy ismételjék meg az ambuláns kivizsgálásokat, majd utána döntenek arról, hogy megfigyelnek-e intézeten belül, vagy pedig azzal utasították el, hogy jogtalan. Ha a kerületi bíróság döntése nyilvános lesz, a Legfőbb Ügyészség dönt arról, hogy élve a fellebbezési lehetőségével kéri-e a Legfelsőbb Bíróságtól, hogy bírálja felül a kerületi és a járási bíróság döntését, és mégiscsak döntse ő el, hogy szükséges-e a két-háromhónapos, elmegyógyintézetben történő megfigyelésem vagy sem.

Azzal lehet számolni, hogy a fellebbezés meg fog történni, nem?

Lehet is vele számolni, meg nem is. Az ügynek nagyon sok mozgatórugója van, már rég elvesztette azt a síkot, hogy mi a jogos és mi a jogtalan, itt az emberek a háttérben ezzel üzletelnek. Most konkrétan Trnkáról (Dobroslav Trnka, volt főügyész, jelenlegi helyettes – a szerk. megj.) beszélek, aki makacsul, tíz körömmel kapaszkodik a posztjáért. Ő az, aki nagyon jó tárgyalási pozíciót alakított ki magának ezzel az üggyel. Képzeljék el azt, hogy ha bezárnak egy elmegyógyintézetbe, akkor ez egy európai méretű botrány lehet. Ez kényelmetlenné válhat Ficoék számára. És akkor jön egy ilyen Trnka, aki esetleg – most mindent idézőjelben mondok – felajánlhatja Ficoéknak: Ha el tudjátok intézni, hogy ne hozzon döntést például az Alkotmánybíróság annak ügyében, hogy kinevezzék-e Jozef Čentéšt főügyésznek, akkor nem muszáj, hogy én fellebbezzek a Legfelsőbb Bíróságon, és hagyom a csudába. Ezek a lépések nem konkrétan ellenem irányulnak, ezek az ő személyes játékaik, hatalmi harcok…

Érezni, hogy Ön követi a politikai történéseket, és a véleményrovatokat is. Nem is próbálta mindezt magán kívül hagyni, és csak azzal foglalkozni, ami ebből Önt érinti?

Nem, azzal inkább nem foglalkozom, ami engem érint. A saját ügyemről szóló cikkeket nem szoktam olvasni. Az a szomorú, hogy ha valaki belekerül ilyen helyzetbe, akkor sokkal többet lát a háttérből és sokkal jobban tudja, hogy ezek a dolgok hogyan működnek.

Nem lehet kiküszöbölni az Ön ügyéből a politikát, de szükséges nemet mondani, ha valaki kihasználja Önöket. Tudatosítják, hogy elővigyázatosnak kell lenni?

Pontosan. Nem vagyunk kapcsolatban egyetlen politikai párttal sem, se az MKP-val, se a Híddal, se az SDKÚ-val, se a KDH-val.

A politika egy nagyon piszkos közeg, és aki egyszer belekeveredik, az vállalja, hogy sáros lesz, vagy inkább bele se fogjon.

Sajnos nem lehet tisztességes módon működni a politikában, ezt látni Radičová példáján.

Az Ön ellenállása, harca a rossz ellen hozott magával olyat, hogy a környezete, látva a kiállását, tanult belőle, jobb lett?

Nehéz ezt így néznem, mert a közvetlen környezetem tudja, hogy ez mögött nagyon sok keserűség van. Viszont van jó néhány olyan ember, akik azt mondják, hogy pozitív változást hoztam az életükben. Jó pár ember megkeresett és azt mondta, hogy miután elolvasta könyvet, egészen máshogy látja az életet. Tudja, hogy azt, amit ő addig problémának hitt, az nem is probléma.

Ennek a történetnek, ha egyszer vége lesz, lehet szép befejezése, vagy inkább a legelfogadhatóbb befejezés a helyes kifejezés?

Nem létezik szép vége.

Nem létezik szép vége. A jelenlegi helyzet alapján a megtámadóimat soha senki nem kereste, soha senki nem fogja megbüntetni, mivel az egész támadási ügyet már lezárták. A strasbourgi határozat értelmében nem nyitható. Ezáltal nincs szép vége, mert a jó nem kapta meg a jutalmát, és a rossz nem kapta meg a büntetését. Most azért harcolunk, hogy nonszensz módon, az áldozat ellen lezárják az eljárást. Ha ez szép végnek nevezhető, az nagyon szomorú. Ez inkább egy szomorú történet.

Az állam viselkedése ebben a szomorú történetben milyen üzenet a polgárnak, az embernek?

Én azt gondolom, hogy

ez az egész ügy egy lakmuszpapír, mely alapján lemérhető az összes állami intézmény viselkedése, különféle praktikái, illetve agressziója a saját állampolgára ellen.

Lemérhető a szlovák rendőrség színvonala, az ügyészség színvonala, a politikai téren dolgozó emberek erkölcsi és morális hozzáállása. Világos képet lehet kapni arról, hogy milyen társadalomban élünk.

Malina Hedvig tanult, főiskolát végzett és szakmát választott. Beszéljünk erről a Hedvigről, erről a történetéről is.

Nagyon kevesen tudják, de én hét éve tanítok. Magyar-német szakot végeztem, és mindig is arra készültem, hogy tanárnő legyek. Gondoskodó típusú nő vagyok, szeretek anyáskodni, és azt gondolom, hogy a pedagógiai pálya pont nekem való. Magándiákjaim vannak, nyelvvizsgákra készítek fel. Az állami szférában, iskolában nem szándékozom elhelyezkedni. Hogy megmarad-e ez a vonal, azt nem tudom, jövőre megy a fiam óvodába, és akkor lesz egy nagy döntés az életemben, hogy melyik vonalon megyünk tovább.

Ismerjük Önt a médiákból, a mai beszélgetés után is többet tudunk Önről, de mivel én úgy gondolom, hogy a könyveken, a zenén és a filmeken keresztül is meg lehet ismerni az embereket, illetve jó, ha ezt a részüket is ismerjük, ezért megkérdezem, melyek tehát Hedvig kedvencei?

Könyvben nagyon érdekel a második világháború időszaka, erről a témáról mindent elolvasok. Nagyon szeretek eredetiben német irodalmat olvasni, Kafkát mindenek felett. Az egyik kedvencem az Átváltozás – tudom applikálni a saját életemre. Szeretem Robert Merlét, a Mesterségem a halál az egyik kedvencem. Tehát a német irodalom az, ami számomra mérvadó.

Film. Szeretem a filmdrámát. Most láttam egy nagyon jó filmet, a címe Precious. Nagyon kemény film, de ha valaki megnézi, azután tud örülni a saját életének, és azt gondolja, hogy micsoda szerencsés ember vagyok, hogy mindezt nem kellett átélnem…

Zenében most kicsit hazabeszélek, nagyon szeretem a Rádio Piešťany-t, ami Roman Kvasnica saját rádiója. Fantasztikus zenét állított össze, Ella Fitzgeraldtól kezdve egészen a portugál, spanyol, brazil zenéig – igazi különlegességeket. És a nagy kedvencem Barry White. Ő az, aki bármikor jöhet.

Az Ön történetét még nem próbálták megfilmesíteni?

Nem volt ilyen. Még kellene bele egy hollywoodi csavar, ha nem elég izgalmas a történet… Igazából ez a könyv sem az én iniciatívám volt. Nagyon érdekes, ahogy az emberek hozzáálltak. Azt gondolták, hogy ezt valamiféle haszonszerzés miatt csináljuk.

A magazinunkon keresztül milyen üzenetet küldene Péternek és a családtagjaidnak?    

Azt, hogy köszönöm, hogy mellettem álltak, mindig hittek bennem és a mai napig hisznek bennem. Ők az abszolút legnagyobb segítség és legnagyobb támasz.

Azt szokták mondani, hogy az Isten nem mér ránk olyan nagy csapást, amit nem tudnánk elviselni, és én azért tudom ezt az egészet elviselni, mert ők ott vannak velem.