Valamikor talán kifizetődőbb egy kicsit vaknak lenni. Sokkal könnyebb és talán okosabb is épp eleget, nem többet tudni.
Többször írtam már, hogy én magam könyörtelenül küzdök a lassító, bántó, saját magamat kizsigerelő érzésekkel. Tudom, hogy ezek feleslegesen megnehezítik az életem. Olyan akadályokat görgetek velük magam elé, ami még magasabb falat emel én és a nagy egész közé, a lényeg közé.
S hogy mi is a lényeg? Mi is az a nagy egész? Az egység? Talán az univerzum, talán Isten? Mindegy is.
Ezt mindenki maga tudja, saját maga érzi, ha rátalált. Én is érzem, ismerem a magamét és tudom, hogy mikor vagyok egységben ezzel. Megmagyarázni képtelenség. Egyfajta megnyugvás vesz körbe ekkor, kívül és belül is. Itt semmi sincs, még én is eltűnök. Egyszerűen csak feloldódóm benne. Eltűnnek az érzelmeim, a gondolataim. A testem is. Számomra ez az egység, ez, amit – tudat alatt – mindenben és mindenkiben ösztönösen keresek.
Amint egy porszem kerül ebbe a kiegyensúlyozott, de nagyon érzékeny gépezetbe, az meghibásodik, bizonytalanná válhat a működése. Valahol talán mind így működünk. Létezik egy jól megszokott rendszerünk, amit igyekszünk egyensúlyban tartani.
Ha valami túl sok nekünk, bajt okozhat, de az is ugyanúgy, ha az épp kevés. A kulcs egyedül a saját kezünkben van. Te döntöd el, hogy milyen információkat engedsz a fejedbe, hogy milyen érzelmekkel telíted meg a szíved, hogy milyen emberekkel veszed körül magad.
