ILLUSZTRÁCIÓS FOTÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Egy olyan időszakban indult ez a sorozat, amikor mindannyian kicsit többet tartózkodtunk kényszerűségből otthon. Ebből az időszakból idézném most, édesanyám akkori üzenetét: „Fiam lezárták a panziót, nem lehet látogatni – Boltból a szokásosat légyszi’.” De hirtelen semmi sem volt a szokásos, s ahogy akkor a címben is utaltam rá, ismerkedtünk az új helyzettel, puhatolóztunk. Reménykedtünk, hogy minket elkerül messzire, hogy majd pikpakk átvonul felettünk, mint a nyári zápor:
Ma már tudjuk, a nyári záporból egyszeriben nagy vihar lett, bezártak a boltok, jópáran elvesztették a munkahelyüket. Annyira ellehetetlenült az élet, hogy másfél hónap alatt választás elé kényszerültünk, megmérettettünk, s aki könnyűnek találtatott, még az év végén is nyögheti majd a következményeit. Jobb esetben addigra megrázza magát, de ezek nagyon optimista számítások voltak, mert azóta évekről kezdtek el beszélni a szakemberek, míg a gazdaság kiheveri a „pofont”.
Lezárták a panziót fiam, se ki, se be – jött ismét az üzenet anyámtól. Boltból a szokásosat légyszi’…
Nem, nem bolondultam meg, mégcsak a lemezen sem ugrott vissza a tű, hogy ismét ugyanabba a nótába kezdjen bele. Ugyanabba a búskomor nótába, amit akarva-akaratlanul is dúdolunk, szinte már a lételemünkké válva. Állandósággá, akár a szomszéd falon átszűrődő horkolása az éjszaka csendjében. Dunaszerdahely városa megint tanult valamit alázatból, emberségből és fogcsikorgatva bár, de elviseltük, hogy kilenctől délig csak a nyugdíjasok mehettek üzletbe. Szájmaszkot kellett hordanunk, karanténba zárták vágyainkat.
Fél év telt el, hogy utoljára beléphettem édesanyám kis szobácskájába. Hiába hittem, hogy jobb lesz majd a helyzet, most ismét ott tartunk, hogy se ki, se be.
Mi volt még? Például másfél hónapra bezárt a kocsma, nem is sejtettem ezalatt a másfél hónap alatt mennyire „reszketni fogok” egy korsó csapolt sörért. Hogy azalatt a másfél hónap alatt, míg alig – vagy egyáltalán nem – dolgozhattunk, miből fogunk kenyeret venni, vagy kiságyakat a születendő gyermekeinknek. Elfogyott a kézfertőtlenítő, hát rögtönöztünk, hivatalba kellett menni, hát fél napot sorakoztunk az utcán. A posta előtt „visszahajlott” a sor a Bacsák utcába, a „trolldéesz” csak a gyarlóságunkból leckét adva mutatta meg képen, milyen is az, mikor két óra rányalni a bélyeget a borítékra.
Rá ne nyald! Még csak eszedbe se’ jusson a szádhoz nyúlni, s ha orvoshoz kéne menned, először hívd fel, rendel-e egyáltalán!?
Két hónapot küszködtem egy nyavalyás, fájós foggal, mert a fúrás „a legfertőzőbb valami, ami csak létezik a Földön!” – ezt nem én találtam ki, ezt szakember írta. De mennyi hónapra nélkülöztük például a focit az életünkből, és most nagyon úgy néz ki, hogy megint zártkapu vár. Kivéve minket, mert mióta megszülettek a kicsik, kétszer megfontolunk mindent. Kivéve engem, mert előfordult, hogy három napig tartott megborotválkoznom, ha időm és a gyereksírás engedte, inkább bedobtam a szunyát. Azt mondták, vegyünk hazait, menjünk kirándulni csak ide a környékre.
Láttam a fészbukon pityergést, hogy sok év után az idén nem jutunk majd el a tengerpartra, és hesteg fck covid!
Voltál, nem voltál? Vetted a hazait, vagy azt mondtad, neked senki se’ parancsoljon, csak a nyugati cucc, mert az a menő?! Nem tudom, néha én is eléggé szkeptikus vagyok, merem remélni, hogy van még egyszerű nátha is, nem csak koronás. De mindegy, mert itt a második hullám, s bár tanultunk az előzőből, nekünk azért van otthon egy karton vécépapír, meg kaptam szülinapomra egy ötliteres söröshordót. Bocsi, most jut eszembe, hogy a hétvégén megittuk. Francba, akkor mégse’ tanultunk eleget, na mindegy, csak tessék, csak tessék. Gumikesztyűt, C-vitamint, lisztet meg élesztőt tessék…
Éjjel 3:14 van, vegyék úgy, hogy káromkodtam. Jó egészséget, kitartást.
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN
