A borítóképen Dragomán György és Szabó T. Anna – Forrás: pszichoforyou.hu (Fotó: Járdány Bence)
Őszintén bevallom, nem vagyok egy nagy versolvasó típus. Szeretem az irodalmat, szeretem annak koronként változó szakaszait, megkülönböztethetőségét, a szavak olykor lélegzetelállító bátorságát, a szóképek oly ismerős árnyalatait.
Nem hittem volna, hogy még képes lesz így meglepni egy vers. De megtörtént és meg kell osszam Veletek, mert szeretném, ha Ti is átélnétek a csodát – a saját csodátokat.
Rájöttem arra, hogy a versben nem az elolvasott sorok száma, vagy a költő által megalkotott kép üt, hanem az azokra adott saját asszociációim. Vagyis én magam. Az a kép, amit én teremtek, azok a felidézett emlékek, vágyálmok, melyeket saját magamnak teremtettem. Tehát a versben egy az egyben én lehetek. Az elolvasott sorokban egyenesen összetalálkozhatok önmagammal, de nem egyszerűen önmagammal, hanem egy sokkal bátrabb, erősebb énemmel, aki igazán hisz a csodákban. Egyszerűen mer hinni. Nem kételkedik, nem mérlegel, nem okoskodik, nem kérdez. Tudja, ki ő. Nem akar változni, nem akar változtatni semmin sem, mert megtalálta azt, amit mindvégig keresett: saját magát.
Akár kétsoros, akár százsoros versről legyen is szó, mindben könnyedén magunkra ismerhetünk. Átélhetjük azokat a érzelmeket, amit eddig nem akartunk, vagy csak épp nem mertünk. Beteljesíthetjük őket – beteljesülhetünk.
Nagyot csobbanunk az édes érzelmekben, sírhatunk a keserűségtől, vagy meghatódhatunk a szépségtől, a fiatalságtól és az élet kiszámíthatatlanságától, saját magunk törékenységétől.
Akkor hát következzen a vers, ami szó szerint a csontomig hatolt, Szabó T. Anna kedvesének, Dragomán Györgynek írt szerelmes verse, melyet meglepő módon megrendelésre írt, végül mégis az egyik legszemélyesebb költeménye lett. S ennek immáron harminc éve.
Íme a saját, 2020. szeptember 10-i posztja a kedvesének, Gyurinak, a szülinaposnak és maga a vers:
…ugye, Te is érzed? 🙂
