Szegény szüleim, mennyi mindent megtettek azért, hogy megóvjanak saját magamtól. Többen is így vagyunk ezzel, nem igaz?
Próbáltak jó tanácsokat adni, ott állni mellettünk a bajban. Na, persze nemcsak a bajban, hanem az örömben is. Fogták a kezünket, amikor bizonytalanok voltunk, amikor kételkedtünk, amikor a feje tetejére állt a világunk és azt sem tudtuk, hogy merre van az arra.
Aztán eljött a pont, felnőttek lettünk. Mi voltunk az okosak, ők a buták. Igen, igen, egyszerűen. Mi tudtuk jobban, ők csak „találgattak”, azt sem tudják, miről beszélnek, mondtuk magunkban és egy szavukat sem vettük komolyan.
Ekkor történt meg az, hogy végre egyedül maradtunk. Megtanultuk a saját kárunkon azt, amitől szegény szüleink próbáltak megóvni. De persze van, amitől egyszerűen nem lehet. Meg kell tapasztalni, át kell élni, a saját hülyeségünkből tanulni.
Így van ez akkor is, amikor párra találunk – ha találunk. Vagy legalábbis megpróbálunk. Mit jelent számunkra a szabadság? Egy újabb „szülőt” választunk magunk mellé, aki naprakészségében megszégyeníti a vér szerintit, de korban már hozzánk passzol, vagy egy olyat, aki tiszteletben tartja a felnőtt léted, a felnőtt döntéseid. Hagyja, hogy azt tedd, amit szeretnél, úgy cselekedj, ahogy azt helyesnek érzed. Aztán persze jól kiröhög, amikor pofára esel. Mert ez így van jól! Vicces, amikor hülyék vagyunk. Amikor minden tanács, jóakarat ellenére is belesétálunk (sokszor ugyan)abba a csapdába, amit talán már mi magunk is előre láttunk.
Utána meg már együtt nevettek magadon – teljesen szabadon. Mert megtehetted. Szabadon megtehetted, hogy hülye légy – hogy dönts. Hogy felelősséget vállalhass az életedért.
És Te? Neked engedik, hogy szabadon hülye lehess?
