FOTÓK: FEKETE NÁNDOR
Ismét egy szimpatikus fiatalember ült velem szemben a sörkert teraszán, egy fiatalember, aki közvetve és közvetlenül is kötődik a DAC-hoz, a focihoz és szurkolótársaihoz. Nagy Marián, szurkolói közegben Marosinho maga is aktívan űzte ezt a mindenki által közkedvelt sportágat, volt egyszerű szurkoló, fanklub-elnök, és egy kultikus hely vezetője, ahol a sör mellé mindig kihozott pár baráti gondolatot is tálcán.
Szervusz Maros, van ez az általános kérdésem, hogy mikor kezdtél DAC-meccsekre járni? Fociztál is, ha jól tudom, voltál a fanklub elnöke, foglald össze kérlek a Klikkout olvasótáborának mindezt.
A focit csak hobbiszinten űztem, alacsonyabb osztályokban, szórakozásképpen, nem pénzért. Ha fizettek volna érte, nem is érdekelt volna, egyszer még a DAC egyik korosztályos csapatában is játszottam Dióspatonyban.
DAC-meccsekre talán ötéves koromtól járok
[megj. 1983/84 – B.R.], apum kivitt a stadionba, az elején még csak a salakpályán játszottam, míg ő nézte a meccset, aztán fokozatosan a kerítés elé kerültem, az úgymond akkori B-közép elé.
Azóta lehet mondani, hogy az első szerelem, ha DAC-meccs van, egy nappal előtte már nem lehet beszélni velem, gyomorgörcseim vannak, idegeskedek. Pláne a fontosabb meccseken, ha nyerünk, akkor jókedv van, de ha nem, akkor egy napig ismét nem lehet beszélni velem.
Legutóbb a linzi meccs másnapján volt ilyen például. Szóval ötéves koromtól megszakítások nélkül ott vagyok a lelátókon, idegenben is, a 3. liga alatt is. Szever kettőn laktam, ottani partival jártunk kezdetben. Az egyik oldalsó lelátó – ahol a szurkolóverés történt – volt a törzshelyünk egy időben, ott is volt keménymag, B-közép.
A 2008-ban alakult YBS fanklubjának voltam a tagja, a régi stadion pizzériájában szoktunk találkozni. Aztán télen elkezdődött a széthúzás csoporton belül, szétesett az egész, a szurkolás sem volt a régi, a csapatnak sem ment a játék.
2009 nyarán megkerestek, nem vállalnám-e el az elnöki posztot a fanklubban? Voltak feltételeim, leültem a korábbi elnökkel, a többi szurkolói csoporttal.
Így éreztem korrektnek, azt akartam, ha én leszek az elnök, legyen béke a lelátón, szervezzünk közös túrákat, szurkoljunk együtt. Olyan emberekkel szerettem volna körülvenni magam, akikben megbízok. Túrákat, buszokat szerveztünk a társaimmal, az utazások mindig nagy kihívások voltak. Megálltam a benzinkutak ajtajában például, és figyeltem, nehogy valaki fizetés nélkül távozzon közülünk.
Nagyjából fél évig-egy évig voltam az YBS vezetője, aztán belekezdtem a Zerdába, és már nem volt annyi időm, átadtam az elnöki posztot másnak.
Hét éve Nyárasdon lakok, édesapám, nagyszüleim onnan származnak, édesanyám Nyárasdon kézilabdázott. Ez volt a vágyam, hogy egyszer ott lakjunk a családdal, gyerekekkel is könnyebb így.
Említetted a Zerdát, az lett volna a következő kérdésem, milyen volt az a közeg, a szurkolók, meg úgy általában? Tudom, mennyit jelentett neked, talán könnyek nélkül nem is lehet beszélni róla…
Kilenc évig csináltuk, 2010-ben kezdtük, még az Antal-éra alatt, később kialakult egy keménymag, törzsvendégek, akik odaszoktak, minden meccs előtt-után összejöttek. Megbeszéltük az aktuális dolgokat a klub körül, meccsek előtt, két sör között, majd meccsek után ugyanez.
Nem csak Szerdahelyről, jártak szurkolók pl. Farkasdról, egy Nyitra-melléki banda, de ugyanúgy a határon túlról is, az Anyaországból, Kárpátaljáról, Erdélyből, a Délvidékről. Igazi közösség lettünk,
talán névről nem is ismert mindenki mindenkit, elég volt, hogy egy hete is a Zerdában találkoztak meccs előtt és kialakultak a barátságok.
Mindenki megtalálta a számítását, főleg független csoportok jártak oda, a fanklubnak megvolt ugye a saját törzshelye, a stadion közelsége is sokat számított. Néha még ha csak egy utolsó körre is, de megálltak az emberek. Meccsnapon kívül anyukák kisgyerekekkel, kispályás hobbifocisták, szóval jó kis társaság verődött össze mindig. Mondhatom, hogy kultikus hely volt, sajnálom is nagyon, hogy vége lett.
Volt olyan sztori, hogy Erdélyből jöttek volna meccsre, megnézni a várost, és az volt a kérésük, hogy állhassanak meg a Zerdába, mert hallottak róla Erdélyben, hogy milyen nagyszerű hely. Igyekeztem nemzeti érzelmű dolgokat is belevinni, a magyarságunkat, aki járt ott, tudja miről beszélek.
2014-ben, amikor bent maradtunk a ligában, a játékosok is nálunk ünnepeltek, az asztalon táncoltak. Jó kis időszak volt, aztán a kezdő sípszó előtt mindig a csajokra bíztam a frontot, és mentem én is meccsre…
Harmadik kérdésemet szintén mindenkinek felteszem, a DAC múltja és a jelene a téma, tessék.
Saját nevelésű játékosokat szeretnék az Akadémiáról, de egyelőre nagyon le vagyunk maradva. Sokáig nem volt normális ifjúságnevelés nálunk, a szülők elhordták a gyerekeiket a környező klubokhoz, Győrbe, Pozsonyba, Nyitrára stb. Antalék alatt a szülőknek kellett megvenni a felszerelést, most, hogy van a gyönyörű Akadémiánk, ki kell várnunk, hogy felnőjön a következő generáció.
Mondhatni, a mi régiónk gazdag régió, olykor hiányzik a motiváció a gyerekekből, hogy feltörjenek. Nem úgy, mint egy keletről jött srác, szerényebb életkörnyezettel, aki, ha meglátja az itteni feltételeket, felszántja a pályát. Talán semmivel sem jobb, mint a környékbeliek, viszont a szíve viszi előre.
Míg a mieinknél ott a zselézett frizura, a legújabb focicsuka, addig a szerényebb helyekről származó fiatalok mindent megtesznek, hogy a csapatba kerüljenek, pénzt keressenek a focival, esetleg a családjaikat segítsék.
Tisztelet a kivételnek persze, és ebben valamilyen szinten mi, szülők is hibásak vagyunk, én is például. Akarsz új focicipőt? – oké, rúgj 10 gólt és megveszem, ilyenre gondoltam. Kevés fiatal tud valódi áldozatot hozni, jönnek a bandázások, csajozások, mikor a haverok csábítanak a rosszba.
Nincs víziójuk, pedig elég lenne elolvasni CR7 könyvét például, aki leírta, míg mások buliztak, én edzésekre jártam, sőt edzések után ott maradtam még gyakorolni.
Az új stadion nagyon kellett, nagyon lehet élvezni benne a focit. Büszke vagyok rá, mindig arról álmodtam, hogy lesz egy ilyen stadionunk, és BL-t, vagy EL-t játszunk komoly csapatokkal. A B-közép egysége az embereken múlik igazából, nem a stadionon, sőt itt a lelátók nem szakadnak meg a sarkokban, így többen bekapcsolódhatnak a szurkolásba.
Régen B-közepes voltam, akkor telt be nálam a pohár, mikor saját játékosunkat szidtuk, kifütyültük (Szarka-ügy). Bezzeg Obžerát meg megtapsoltuk, mikor a miénk lett, pedig egy évvel előtte még beintett.
Amikor felépült az új Aréna, az első meccsre, a Trencsén ellen, a C szektorba kijött velem az apum. Azelőtt mindig kikaptunk, ha ő is kint volt, mondtam is neki, hogy többet nem viszem magammal, ha most is kikapunk. Szerencsére nyertünk, megtetszett neki, azóta stabilan jár velem oda a „cébe”. Remélem végre összejön a bajnoki cím is!
Bizony, úgy legyen! Köszönöm a beszélgetést Marosinho. Hajrá, DAC!
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
BEMUTATKOZNÉK, DAC-SZURKOLÓ VAGYOK
