Egyes jó időben és jó helyen elhangzott elismerések az egekig emelhetnek. Hirtelen feltárul előtted az összes szféra egyetlen egy őszinte jó szó hallatán. Még magad előtt is pironkodsz, el sem hiszed, hogy így ki tud billenteni a súlypontodból egy kis dicséret. Pedig így van.
A felnőtt páncél olyan erős, olyan masszívan szorul a testedre, hogy szinte az összes olyan ideget elnyomja, ami a saját és a másik érzelmi letapogatására szolgálna.
Nem is érted hirtelen, hogy ki is ez, mi köze hozzád, miért mondja ezeket. S már gyanakodsz is, mit akarhat tőled. El sem tudod talán képzelni, hogy milyen ennyi idősen őszinte dicséretet, elismerést kapni – vagy éppen adni. De miért lehet ez így?
Közben magadban puffogsz. Mi vagyok én, kisgyerek? Akit pátyolgatni, biztatgatni kell? Minden lépése előtt lökni rajtam egy kicsit, hogy biztosan legyen kedvem továbbmenni?
Nem, nem, már rég nem vagyunk kisgyerekek. Az viszont már baj, hogy egyre kevesebb körülöttünk az őszinte szó. De honnan is tudhatjuk, hogy valaki tényleg őszinte-e és képes-e az elismerés adására, vagy kapására.
Egy kisgyermek számára felbecsülhetetlen fontosságú a szülei elismerése, napi dicsérete, melyeket minden alkalommal újabb és újabb bátor lépéssel hálál meg mindaddig, amíg meg nem tanul önállóan járni. Az egy lépést kettő követi, aztán három és így tovább. Majd egyszer csak eléri a célját, és innentől kezdve már egyedül halad az útján.
A gyermekből aztán felnőtt lesz, aki már egész ügyesen jár, sőt, fut és szálad, mesteri szintre fejlesztve a haladást. Akinek nincs már szüksége mások bátorítására. Valóban?
Pedig sokan másra sem vágyunk, csak pár őszinte, jó szóra. Ez nekünk semmibe sem kerül, mégis fukarkodunk vele. De miért?
Kérlek, tedd fel magadnak a következő kérdést: kiket dicsértem meg a mai nap folyamán és mit mondtam nekik?
Komolyan! Kérlek, kérdezd meg magadtól, idézd vissza pontosan! Egy ilyen helyzetet áthat valamiféle láthatatlan szentség, én megszűnök én lenni, te pedig te. Egyszerű lelkek leszünk, akik végre valahára találkoznak. Ha nem volt ilyen pillanatod, akkor gondolkodj el azon, hogy miért is nem, és amikor alkalmad nyílt volna rá, mégis mi akadályozott meg benne?
Egy apró dicsérettől nem leszünk kevesebbek, sőt! Egy őszinte elismeréssel világokat mozgathatunk meg, falakat törhetünk át és hidakat emelhetünk egymás közt.
Mégis mi akadályoz meg abban, hogy Te is olyan emberré válj, aki képes őszintén dicsérni?