Kinézek az ablakon és épp látom, ahogy egy idős néni az avarban matat, szemben velünk, a túloldalon. Minden délelőtt itt van, kutat a lepotyogott gubók közt, bízva abban, hogy ma talán több egészségeset talál.
Tudjuk, hogy a legtöbb dió a környéken nyüves, rossz, nem érdemes felszedni őket. De ő mégis minden nap jön és görnyedve válogat a potyogás közt.
Jó látni a bizalmát, a türelmét. A laptopomból felnézve igencsak nagy a kontraszt. A különféle megrendelések ellenőrzése és könyvelése mellett kész felüdülés meglátni a deres haját és a szűk pufajkáját.
Mi lehet a különbség köztünk, vajon mennyi választhat el attól, hogy én is a túloldalon szedjem a diót? Azt hiszem, hogy nem sok.
A gyermekkorom egy pillanat alatt tűnt tova, az pedig ugyancsak egy másik pillanat lesz, amikor én is odaátról figyelem majd a házból kukucskálót. A régi önmagamat. Vajon felismerem majd az arcom, a saját kíváncsi tekintetem, aki szüntelenül a jövő titkait fürkészte? Vajon emlékszem még arra az énemre, aki az örök egyensúlyt kereste, de mégsem volt képes más szakmát választani, csakis a kötéltáncolást? És képes leszek-e a szívemmel is visszaemlékezni arra, hogy milyen boldog is voltam akkor, amikor azt az ősz nénit figyeltem munka közben a túloldalon?
Szeretnék kimenni, segíteni neki, majd megkérdezni tőle, hogy milyen neki most, hogy hogy érzi magát, hogy boldog-e. Hogy megérte-e az a sok küzdelem és a sok áldozat, amit meghozott, hogy valahogy továbbgördüljön a szekere. Hogy a szerettei ugyanúgy szeretik-e és ami talán a legfontosabb, hogy magát is képes-e szeretni. Hogy tud-e egyenes gerinccel a tükörbe nézni, hogy az életnek nevezett rövid pillanat túlsó végéhez közeledve van-e olyan döntése, amit később megbánt.
Egy pillanat és megint holnap lesz. És újra jön a néni, én pedig újra elgondolkodom azon, hogy mit üzennék magamnak annyi hosszú és fáradtságos év távlatából. Hogy elmondjam, mi a legfontosabb.
