Őszre fordult az idő, egyik nap még szakadt az eső, másnap már vénasszonyok nyara következett. Tudják, amikor utolsó, megmaradt sugarait küldi a Földre a Nap, és a levegőben lengedezik mindenhol az a gyöngyházfényű, vékony fonal, amit népiesen ökörnyálnak neveznek. Csak kevesen tudják az eredetét, hogy azok valójában pókok „sárkányrepülői”, és úgy keletkeznek, hogy a fiatal pókok felmásznak egy bokor vagy egy oszlop csúcsára, ahol a mirigyeikből hosszú fonalat választanak ki. Erre kapaszkodnak fel és repülnek a fonal segítségével sokszor nagyobb távolságra is.
Vasárnap is sütött a nap, nagyokat sétáltunk, az ilyet illik megbecsülni, főleg úgy, hogy a gyerekeknek fontos a friss levegő. A babakocsink húzta maga után az ökörnyálat, és éppen egy szobor felé vitt az utunk, adva volt a történet. Létezik egy jelkép, ami számomra kedves, hisz’ talán a legjobban ez fejezi ki az áldozatot, a törődést, a felelősségtudatot. Szülőnek vagy vezetőnek lenni, esetleg politikusnak? A szerepek felcserélhetőek, viszont kötődés, illetve a másiktól való függés minden esetben ugyanaz.
Nem véletlen, hogy Dunaszerdahelyen a református templommal szemben található ez a szobor, mert egyben a reformáció egyik jelképe is.
A református hit alapja – egyebek mellett – Krisztus megtöretett teste és kiontott vére, mely örök életre táplál bennünket. Vissza a szoborhoz: elképzeltem, amint egy gyermek arra sétálva megkérdezi a szüleit, hogy vajon mit ábrázol, illetve mi a jelentése. A gyermek egy „madarat” lát, mely önnön húsával, és vérével táplálja kicsinyeit. Talán megrémiszti a látvány, és a következő mondata az lesz, hogy: biztos fájhat neki, mert vérzik a begye.
Elképzeltem, hogy egyszer majd az ikreink is ott állnak a szobor előtt, és ugyanezen kérdésekre szülőként nekünk is válaszolnunk kell.
Tulajdonképpen a pelikán (a népnyelvben gödény) azt teszi, amit mindannyian: eteti a fiókáit, mivel egyebe nem maradt, saját húsával és vérével. Jelentése, hogy gyermekeink mindenkor a legfontosabbak nekünk, és felelősséggel tartozunk értük. Etetjük, ruháztatjuk, iskoláztatjuk őket, bőségben, de olykor szegénységben. Végül ha semmink nem maradt, „saját húsúnkkal és vérünkkel etetjük”. Önfeláldozás! Azt mondod, morbid? Én azt mondom, minden szülő egy kicsit pelikán, és minden vezetőnek vagy politikusnak is annak kéne, hogy legyen.
A kicsinyeit húsával és vérével tápláló pelikán a 12. század óta a legkedveltebb Krisztus szimbólumok egyike, az áldozatkészséget, az isteni szeretetet fejezi ki.
Igazából egy ateistának is útmutatás. A vezető összefogja csapatát, kiadja a parancsot, olyat, amivel tudja, hogy a beosztottja képes lesz megbirkózni. Cserébe pénzt ígér az elvégzett munkáért. Egy politikus sem lehet rest, ha ígéreteit meghallgatva és elfogadva megválasztották őt. Azt jelenti, megbíznak benne, vagyis rá hárul a felelősség, hogy teljesítse mindazt, amit ígért. A szülő akkor ígérte ugyanezt, mikor gyereke megfogant. Ez a kötelessége! Ahogy a Kishercegben:
Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.
Ezekben a napokban különösen fontos a felelősségtudat, misére és istentiszteletre is csak korlátozott számban mehetnek a hívek. A dunaszerdahelyi református templommal szembeni pelikán szobor Nagy János szobrászművész alkotása. Felirata:
Krisztus születésének 2000., az alkotmányos magyar kereszténység 1000. születésnapjára, valamint a gályarab prédikátorok szabadításának 325. évfordulójára állíttatta a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház.
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN…