FOTÓK: FEKETE NÁNDOR, ARCHÍV
Azt hiszem, mai riportalanyom focihoz kötődő életútja gazdagabb, mint azt elképzelhetnénk. Felsorolom: DAC-szurkoló, elmondása szerint a foci az élete, volt futballedző, aktív játékos az első ligában, büfés a DAC Arénában, valamint dolgozott a Bonbon hotelban, ahol a DAC-játékosok feltöltődtek egy-egy mérkőzés előtt. És hogy mi ebben még a rendkívüli? Hát az, hogy mai beszélgetőtársam egy hölgy, akit mikor megszólítottam, azt kérdezte, vajon milyen riportalany lesz? Hiteles – válaszoltam – olyan, aki nem csak szereti a focit, de ért is hozzá. Ennyi! Mai vendégünk László Rozália Kisudvarnokból.
Hogyan kerültél a DAC-stadionba, egyáltalán, hogyan jött a foci az életedbe?
Pontos évszámra már nem emlékszem, de akkor került fel a DAC a ligába [1985 – szerk. megj.] és a Spartával játszottunk. 3:0-ra vezetett a Sparta, végül 3:3 lett az eredmény.
Medgyes Józsi rúgott két gólt, úgy, hogy csereként állt be.
Ez a meccs volt az első, ott álltam az eredményjelző alatt, az unokatestvéreimmel vagy az öcsémmel, már erre sem emlékszem pontosan, de maga a mérkőzés nagyon megmaradt bennem. Követtem ezután is a klub eredményeit, bár nem volt mindig lehetőségem kijárni.
A fociszeretetet apukámtól örököltem, ő még 40 évesen is focizott Eperjesen. Könnyű volt nekem, Eperjesen a pálya mellett laktunk, egy szem lányként 5-6 fiúval mindig kijártunk, ott fertőzött meg a foci.
Az Antal-éra alatt nem nagyon tetszett a játékunk, aztán mit ad Isten, már a Világi idejében a Bonbonban dolgoztam. Marić volt az edző, a játékosok ott ebédeltek, a délutáni szieszta és uzsonna után onnan mentek át a stadionba focizni. Ekkor kerültem még közelebb a DAC-hoz, Tujvel, Szarka, Ljubičić… Tujvel hozta mindig a jegyeket, vele a mai napig kapcsolatban vagyok. Reggel héttől éjfélig dolgoztam, arra a két órára, míg tartott a meccs, ha tehettem, mindig csináltam szabadot.
Aztán a Bonbontól elkerültem a Tátrába dolgozni, kimaradtak a meccsek. Majd mióta az új Aréna felépült, nem volt olyan találkozó, amit kihagytam volna, otthon, de idegenben sem. Még Nagymihályba is eljutottam, a mindenem lett a DAC.
Az Arénánk büféjében is dolgoztam, gyakorlatilag öt büfé munkáját koordináltam, míg át nem vette egy másik cég, és le nem kellett adnom a kulcsokat. De szívem csücskében még örültem is neki, hogy nem kell a büféből suttyomban nézni a csapat játékát, az úgy nem volt az igazi.
Több on tour alkalmával találkoztunk, egyszer egy buszban utaztunk, na azt a közeget annyira élethűen leírtad, hogy azóta olvasom a cikkeidet.
Juj, nagyon szépen köszönöm. Térjünk át a női focira, nem is arra, hogy miben különbözik, inkább mesélj kérlek, hogy kezdődött. Azt tudom, hogy az első ligáig jutottál, és Tóth Laci volt az edződ…
Valamikor kézilabdáztam Nyárasdon, és az edzések alatt fociztunk is. Aztán elkerültem Pozsonyba, de a szüleim nem engedték, hogy ott játsszak, féltettek. Egyszer egy falunap alkalmával hívtak minket, hogy rendezzünk meccset keresztben a pályán, aztán volt focitornánk is Nyárasdon. Kapus voltam, rendszerint nem volt sok dolgom. Szóltak, hogy lenne bajnokság is járási szinten, a kisudvarnoki polgármester pedig jött az ötlettel, hogy benevez minket az első ligába, mit szólunk hozzá? Azt mondta, hogy a férfi csapat soha nem jutna oda, ahova mi.
Pénz kellett, játékosok, a falu meg egy vállalkozó lett a szponzor, 2001-ben debütáltunk. Valójában akkor épült meg a lelátó Kisudvarnokban, telt ház előtt játszottunk. Az ellenfeleket zavarta is valamilyen szinten a szurkolás.
Nem lettünk pofozógép, először csak az alsóházban játszottunk, Tóth Laci volt az edző, majd a felsőház is összejött. Megtanította velünk a taktikát, hogyan kell védekezni, támadni. Javarészt környékbeli lányok alkották a keretet, de később erősíteni is tudtunk. Még válogatott játékosunk is volt, a 2006/2007-es idényben bronzérmet szereztünk. Akkor már Urvay František volt az edző, aki egyébként a női válogatott szakvezetője is volt. 2007-ben aztán bedobtuk a törölközőt, nem volt már rá keret. A minisztériumba jártam támogatásért, minden követ megmozgattunk. Igazából az utazásokra ment el sok pénz, Kassa, Homonna. Kispályás járási bajnokságban folytattuk, de azóta már az is megszűnt…
Egyszer a DAC-stadion gyepén is jártam, nagy élmény volt. Sok csapattársam átment focizni a pozsonyi Lady Team-be, miután megszűnt a Kisudvarnok, és edzőmeccset játszottak a Győri ETO-val a DAC-stadionban.
Egyébként még a női focis korszak előtt 6 évig edző is voltam Kisudvarnokban, méghozzá a férfi csapat edzője. ’
96-ban alakult a sportszervezet a faluban, kezdetben nem volt öltözőnk, így Madban játszottunk, majd bungalókból megoldották és hazamehettünk. A női foci ugyanolyan durva, mint a férfiaké, sőt. Volt egy csapattársam, mikor megtudtuk, hogy jön edzésre, mindannyian sípcsontvédőt húztunk fel, olyan erős lövései voltak.
Általánosságban beszéljünk még a fociról, a DAC-ról, annak múltjáról és jelenéről.
A foci az életem, a többi nem számít – ilyen pólót kaptam a húgomtól, a mai napig megvan, bár már elég rongyos. Apukámmal vasárnap elmentünk templomba misére, majd utána jött az ebéd, de a másikfélére rendszerint nem maradt idő, mivel várt a busz. Anyukám két kenyér közé csomagolta a rántott húst, így mentünk focira. Mondta is apámnak, hogy minek cipeled azt a lányt, de én menni akartam. Bár lánynak születtem, így volt jó, most talán a kisunokám olyan, mint én voltam akkor.
Négy unokám van, a legkisebb 5 éves, de a három naggyal bérletünk van a B szektorba. Egyikük a DAC U10-es csapatában focizik, remélem lesz belőle valami.
Nagyon szeretném, ha bajnok lenne a DAC, de…! A zsolnai meccsen fáradtak voltunk fejben is, pedig van gerince a csapatnak, és szívvel játszik. A linzi meccs után képesek voltunk felállni és vesztes állásból győzni. Most, hogy nem lehet meccsre menni, a kivetítő előtt szurkolunk, illetve az idegenbeli meccseket mindig a keresztfiamnál nézzük. Emlékszem a Jablonec elleni meccsre, na az infarktusközeli állapot volt, de végül győztünk!
Ismét egy nagyszerű végszó – „végül győztünk!” – akkor végül legyünk bajnokok is! Köszönöm a beszélgetést, hajrá, DAC!
(Roberto)