Mivel a fogyókúrá(i)mnak rég annyi, muszáj volt elgondolkodnom azon, hogyan tovább.
Karantén volt, van és úgy tűnik, hogy még lesz is egy jó darabig. Legalábbis önkéntes biztosan. S mivel én magam is a négy fal között, illetve az udvaron ügyködöm, nincs sok lehetőségem arra, hogy túlbonyolítsam az életem.
Egyszerűen lefoglalják a belső memóriatárhelyemet a hétköznapi teendők, már annak is örülök, ha porszívócsővel és törölgető ronggyal a kezemben a ház egyik szegletéből a másikig ép ésszel eljutok. Persze, persze, lehetne itt egy kis kondisarok, vagy bordásfal is, jó lenne pár kézisúlyzó is és izompad, no meg motiváló poszterek a falon, izzadtságszag, izomláz, keskenyebb derék és kivágottabb ruhák. De nincs. S ez részemről most nem magyarázkodás (maximum egy kicsit), nem indok arra, hogy miért nem kezdek bele egy új fogyó- vagy bármiféle tisztító kúrába, csak annyi, hogy rájöttem, elsősorban magamat kell megszeretnem, és azokban a feladatokban, melyekbe a mindennapokban ütközöm, maradéktalanul helytállni.
Ezért úgy döntöttem, hogy elkezdem szeretni a kilóimat is, amik a karanténnak hála, a folyamatos nem mozgás miatt igencsak felszöktek.
Tudom, hogy nemcsak én vagyok így ezzel, és hogy a karanténhelyzet valóban egy remek kifogás arra, hogy miért is van ez így. Tökéletes önigazolás a tespedésre és a semmittevésre.
Sajnos én hosszú évek óta jojózom és el kell mondanom, hogy – számomra legalábbis –, semmi értelme nem volt a súlyvesztésnek. De semmi! Semmi! Csak nemrég jöttem rá, hogy ez azért lehet, mert az énképem egy nüánsznyiit sem változott. Megdolgoztam a mínusz kilókért, összeszorított fogakkal, mert sajnos enni nagyon, de nagyon szeretek, ahogy sok minden mást is, szóval iszonyatosan nehéz volt a sok NEM-re koncentrálni és arra, hogy következetes maradjak. Ez meg is történt, hónapokkal később pedig jóval kevesebbet mutatott a mérleg és a ruhatáram is frissítésre kerülhetett. De! S itt jön a de, aztán ugyanúgy folytatódott az életem, ahogy korábban. Ettem, amit kívántam, tettem, amit szerettem, az eredmény pedig az lett, hogy újra feljebb és feljebb csúszott a mérleg nyelve.
Tudom, tudom, hallom, ahogy most magatokban mormoljátok, „életmódváltás, hallóóó, életmódváltááááááás”. Igen, igen.
El is kezdtem, s első lépésként elhatároztam, hogy megismerem magam, részletről részletre. A tükör a barátom lesz, nem az ellenségen, s a testem minden tökéletlen porcikáját szeretni fogom. Mindet!
Mivel pár hete már ezen dolgozom, némi tapasztalattal is szolgálhatok. Több a mosoly az arcomon, nagyobb az önbizalmam, egy kicsivel biztosan.
Kérlek, szurkoljatok Ti is! Karantén ide, vagy oda, mindannyian csodálatosak vagyunk – úgy, ahogy vagyunk! Csak vegyük végre észre és ne csak másokon, hanem magunkon is.
