FOTÓK: FEKETE NÁNDOR
Sétáltam a picurikkal, s ahogy az egyik kerítés elé értünk, végig apró dísztök sorakozott rendezetten. Egyik vékonyka, másik kis dundi, akár a kisiskolások a tanító néni előtt dolgozatíráskor. Szőke is, barna is, meg csudaszép, emez csíkos ruhában, délcegen a másik, ami éppen kézügyében volt reggel otthon, készülődés közben. Foltos is, szakadt is, kitüremkedett zsebekkel. Hisz’ csupán tegnap volt, hogy perzselt a nap, melegítette a vizet, amiben pancsoltak az eleven Földlakók! Már aki…
Mire ez a nagy felhajtás – gondoltam magamban, ti feszítetek, odabent alig érnétek fel az ebédlőasztalt. Megenni sem lehet benneteket, nem úgy a nagy dagadt kuzinotokat amott a zöldségesnél. Olyan már, mint a Döbrögi uraság a Lúdas Matyiból, szinte kívánja a verést jó dolgában. Látni rajta, hogy nem vetette meg a vasárnapi kacsalakomát, tán’ duplázott is íziben. De finom vagy megsütve, az a jó húsos beled úgy melegen, és az illatod, ami átjárja a lakás minden zegzugát, de mennyei! Te kövér sütőtök, te… Bizony itt van már, megérkezett:
Itt van az ősz, itt van újra,
S szép mint mindig énnekem,
Tudja isten, hogy mi okból,
Szeretem, de szeretem…
Nagyon találó Petőfi verse, ha választanom kellene, melyik a kedvenc évszakom, hát kapásból rávágnám: az ősz! Hogy miért? „Tudja isten, hogy mi okból…” Az ősz valahogy a természet írta mitológia tökéletes kezdete, az elmúlás varázsa és annak megélése. Kicsúcsosodása pedig a tavasz, mely igazából a feltámadást hivatott évről évre hangoztatni. Ami a kettő közt van, az a várakozás, a remény. Remény, az most ránkfér, jó nagy adaggal bizony.
És ha mégsem falnánk fel Döbrögi uraságot, jó lesz töklámpásnak, legyen mifelénk hagyományos, nem az a halloweeni fajta.
Meg kell látni a szépet, elvonatkoztatni! Elég csak végigmenni egy utcán, két oldalt levelüket hullajtó fákkal. A színek varázsa felemelő, az ágak napról napra más más színben pompáznak, míg végül teljesen csupasszá válnak.
Emlékszem, kisiskolás koromban gyűjtögettük a fák leveleit, hogy azok lenyomatát papírra vessük. Csak egy kis vízfesték kellett hozzá, meg vastag könyvek lapjai közt szárítottuk le. Aztán a gesztenye. Ki-ki kézügyessége függvényében alkotott vagy varázsolt belőle pár szál gyufával egyetemben ezt-azt. És ha kalap kellett a kis gesztenyefigurának, arra ott volt a tölgyfa alatt az alapanyag. Makkot általában a temetőben szedtem, rögtön új értelmet nyert az elmúlás.
Az ősz az elmúlás, de csak magad tudhatod, mit is jelent valójában, ha közben alkotsz is belőle. Az ilyen gesztenyefigurák nem voltak hosszú életűek, talán értelmetlen is volt, hisz csak kidobtuk. Mégis évről évre megismétlődött, apaként pedig kissé másként jelent meg az életemben.
Tudjátok, mi az a gesztenyesün? Hát az a gesztenye, aminek egyik oldalán ott maradt a tüskés kérge.
Vagy sültgesztenyét venni, papírzacskóban a kultúrház előtt. Nem hinném, hogy idén sor kerül rá, majd otthon tepsiben. Amelyik bukfencezik egyet, már biztosan jó lesz, és ha megrepedt a bundája, könnyen levetkőzik nekünk. Melegen, ahogy a sütőtököt, hogy ne csak az ízével teljünk el, az illatával is.
Az ősz nekem mindig a visszaemlékezést is jelenti, például visszaemlékezni a gesztenye illatára. Olykor megmosolyogtató emlékek törnek fel, mindinkább kiszínezve a történteket. És még milyen az ősz? Amolyan semleges, nem kell megdögölni a negyven fokos hőségben, de még nem fagy le az orrcimpánk reggel munkába menet. Csak ne essen!
Aztán, majd ki lehet ülni a dombtetőre, és innen nézni szerteszét, s hallgatni a fák lehulló levelének lágy neszét.
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN
