A cikk megjelent a Klikk Out 2020/10. számában.
Grafika: Gocoň László
E sorok írásakor – szeptember végén – éppen döntöttek a szigorításokról, és az internet népe leghangosabb példányainak egyik legjellemzőbb válasza erre az: „Meddig tűrjük még?!”
Tavasszal rengeteget tanulhattunk, és a legtöbben kellő alázattal, tapintattal és érzékenységgel álltak ahhoz, hogy takaréklángon voltunk kénytelenek működni.
Tavasszal rengeteget tanulhattunk – volna – de nem így lett.
Sokan egyrészt máig azt szajkózzák, hogy a koronavírus nem több egy kis influenzánál, noha a rendelkezésre álló adatok szerint az influenza áldozatainak száma bárminemű korlátozás bevezetése nélkül évente kb. 290 és 650 ezer közé esik világszerte, míg a Covid-19 esetében – minimum a beltéri szájmaszkviseletig, de szinte minden országban a részleges lockdownig terjedő intézkedések bevezetése mellett – fél év alatt (a számok márciusban kezdtek igazán romlani világszerte) egymilliónál járunk.
Ha csak az eddig leginkább sújtott USA-t vesszük alapul, Donald Trump a kezdetettor maga is azt írta ki a Twitterére, hogy tavaly az influenzának 37 ezer áldozata volt az Egyesült Államokban, míg ez a szám évente 27 és 70 ezer között mozog. Azóta, szintén hozzávetőlegesen félév alatt lett 200 ezer halottjuk.
Tavasszal rengeteget tanulhattunk – volna – mások hibáiból, de nem így lett.
Már elfelejtettük az olasz helyzetet, ahonnan mi magunk is közöltünk videókat a frontvonalban dolgozókról, akik leginkább arra panaszkodtak, hogy már ők maguk is betegek, mégis dolgozniuk kell.
Az emberek bizonyos hányada mintha igényelné, óhajtaná a tragédiát. Így rohant bele a szabad világ is a traumába. Az országok egymás után a már lángokban álló házukat voltak kénytelenek oltani egy kanna vízzel.
Sose kaptunk erősebb bizonyítékot arra, hogy az embernek mennyire kevés az esze és mennyire rövid az emlékezete. Jórészt most nálunk sem arról folyik vita, hogy egy-egy intézkedést kellő alázattal, de elfogadva bíráljunk amiatt, hogy szükség van-e rá, elérjük-e vele a kívánt hatást vagy sem. Elég lenne pedig megfigyelni azt, mennyit finomodott az egész, és hogyan születtek meg a járványügyi szemaforok, hogyan történtek helyi vagy regionális szintű korlátozások, és még mindig mennyire keveset vesznek el a normális hétköznapi életünkből az október elejétől érvényes országosak.
De nem, nálunk hazug a média, a koronavírus-hírek pedig nem mást jelentenek, mint lottósorsolást. A Facebookon névsorolvasás zajlik, az emberek percről percre üzemmódban állítják ki magukról a bizonyítványt. Ha a nép felelősségteljesen gondolkodó nagyobbik része a járványtagadók kottája szerint játszana, akkor elengedné a gyeplőt, hogy szaporodjanak a hullák. Dögöljenek meg a cukorbeteg nagynénik, a vérnyomásos nagybácsik, a szélütést, szívinfarktust túlélő, gyengélkedő nagyszülők vagy mások, akikről még azt sem tudjuk, milyen úton járult hozzá a halálukhoz a nem létező koronavírus.
Csakhogy azok, akik ugyanúgy kritikusan állnak a szigorításokhoz, de egyúttal kellő alázattal is viszonyulnak a járványhoz, értük is vannak, értük is gondolkodnak és értük is dolgoznak. Ideje, hogy egyre többen felvegyük újra a kesztyűt, akarom mondani: a maszkot! Védjük vele magunkat, tiszteljük és óvjuk meg vele a másikat!
