NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL ILLUSZTRÁCIÓS FOTÓJA
Minden szentnek maga felé hajlik a keze – tartja a mondás. Igaz, mi nem vagyunk szentek, és egyénenként eltérő, mi az, amit hiányolunk a mindennapokból. Ha majd egyszer megőszülve, ráncosan ülök a karosszékben, az unokáimnak biztosan elmesélem: képzeljétek, olyan időket éltünk, amikor bezártak az üzletek, csukva maradtak a kocsmák és nem lehetett csapolt sört kapni. Még azt is megszabták, mikor mehetek ki apám sírjához! Inkább úgy kellett volna fogalmaznom, hogy azokban a furcsa mindennapokban, amikor egy anomália elé állítottak mindannyiunkat.
Szóval nincs megtiltva, hogy nyitva legyen a kocsma, csak éppen az egyszerű halandó nem mehet be! Az okok ismertek, talán velem együtt önök is végignézték a kormányfő és csapata sajtótájékoztatóját. Olyan szabályrendszert alkottak, amely sportnyelven szólva három harmadra osztja a mozgásunk korlátozását, miközben a szünetekben megvizsgálják, hányadán állunk az egészségünkkel. Tudták követni, ugye? Akkor jó, mert ez alatt a ránk rótt, vagy inkább ránk erőltetett szabályok ráadásul azt is megszabják, ki mikor és hova mehet az egyes harmadokban.
Tényleg ember legyen a talpán, aki ebből nyertesen jön ki, ezért egyszerűbb, ha inkább csak azt kérdezem: hova lett a söröm már megint?
Kik isszák meg a levét? Nézzünk csak körül a városban, és ezt is megtudjuk, persze csak virtuálisan. Figyeljük meg közben az érem mindkét oldalát! Egy nappal a lockdown előtt olyan tömeg lepte el az üzleteket, hogy szinte egymás nyakára léptek az emberek. Tele voltak a szupermarketek, aki bírta, gyorsan letudta még a temetőt is. Szombaton úgy mentem le a lakótelepi élelmiszerüzletbe, hogy sem a hentesnél, sem a kasszánál nem kellett sorakoznom. Hisz’ a kivételek közt ott volt, hogy élelmiszerüzletbe lehet menni! Az is igaz, hogy a feleségem, aki nem egy naiv fiatalasszony, már egy héttel előtte szolidan bespájzolt, ezért nekem csak friss kiflit, meg némi felvágottat kellett megvennem.
Számítani lehetett ilyen forgatókönyvre, amire nem lehetett felkészülni, az az, hogy csúnyán megszívja minden olyan üzlet, bolt, étterem, ami nem szerepel a kivételek között.
Erről beszéltem az előbb, nyitva lehetnek, a válságstáb nem záratta le, csak az egyszerű halandó nem mehet be oda. Életemben nem hallottam még ekkora alibizmust! De apám majd megbocsát!? Mindez persze csak egy szubjektív vélemény, ám a cél nyilvánvalóan az volt, hogy ne kelljen kárpótlást fizetni majd az államnak a forgalom kieséséért. Ki így, ki úgy oldotta meg, ám a legtöbb helyre lakat került, a róka kiénekelte a sajtot a holló csőréből. A mindenszentek közeledtével a virágüzleteket is érzékenyen érinti a döntés, de jaj annak is, akinek kilyukadt a cipője, kócos lett a sérója, vagy éppen nincs se kutyája, se macskája. Az utóbbit tessék szó szerint venni.
Ezzel eljutottam a következő bekezdéshez, vagyis a 100 méteres szabályhoz. Nekem sincs kutyám, van viszont két pici gyerekem, akik igénylik a friss levegőt.
Nézzük csak, ott van a kivételek között, hogy közeli családtag gondozása. Legyen akkor kettő! Mivel azt mondták, nem térhetnek ki minden egyes élethelyzetre, kénytelen vagyok ezt a kivételt igénybe venni… Munkába, orvoshoz, drogériába, szervizbe stb., hétfőn ismét nyüzsgő város képét mutatta Dunaszerdahely. Sok mindent említhetnék még, de az nem egy rövidke jegyzet lenne, hanem a Háború és béke című regény bőrkötésben. Egyébiránt a csapból is ez folyik, a legtöbb híroldal követését le is állítottam a Facebookon, hogy megőrizzem lelki egyensúlyom. Nyilván a koronavírus után már nem lesz a világ ugyanolyan, mint régen, de imádkozzunk valami hasonlóért. Dunaszerdahely sem lesz ugyanaz, talán már a sör sem fog ízleni, ki tudja?
De addig éjjel egy és öt között átalusszuk a szabadságunkat. Jó egészséget mindenkinek, „álljunk hozzá negatívan!”
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN…
