Az elvált nők felhőkarcolók. De nem csak a nők, hanem az elvált férfiak is. Olyan szép és egyszerű hasonlat ez, ami magyarázatot ad arra, vajon miért maradnak magukra a negyvenes és ötvenes éveik derekán járó férfiak és nők, és miért nem képesek tiszta lappal új párkapcsolatot kezdeni.
Vegyük hát a legelső és legegyszerűbb példát. Képzeljük el, hogy életünk első szerelme egy kis házacska, vagy egy apró garzonlakás, ami egy szintes, nem tör az ég felé, nem hivalkodó, marad a földön, ott terjeszkedik és bontja ki virágait. Ilyenkor többnyire mindannyian nyitottan és persze naivan állunk hozzá a másikhoz. Már-már azt is lehet mondani, hogy akkor íródnak belénk azok a parancssorok, amiket később tudattalanul, vagy akár tudatosan követni szeretnénk.
Telnek, múlnak az hetek, hónapok, évek és kénytelenek vagyunk meghozni az első komoly döntésünket, vagy elfogadni azt a tényt, hogy a párunk döntött helyettünk is. Szakítunk. Ez életünk legelső nagy csapása és teljes világunkat megrázza. De mi összeszedjük magunkat és újra elkezdünk hinni, bízunk abban, hogy jöhet még valaki, akivel egy tökéletesen passzoló párt alkotunk majd. De a fejünkben még mindig megvan az kis lakás, a jól megszokott berendezéssel, a régi begyakorolt szerepekkel, régi mintákkal.
Abból indulunk ki, amit az a másik korábban szeretett. Biztosan nem lehet olyan nehéz, a másiknál is kipróbálom, hátha működik, hátha ő is szeretni fogja, amilyen vagyok, ahogy csinálom. Ez persze nem így van, legalábbis nem feltétlenül.
Mindenki más-más, ezért mindenki mást és mást keres egy párkapcsolatban. Így idővel mi is elkezdünk újabb és újabb mintákat kiépíteni az új párunkkal, megtanulni a másikat, elfogadni, megérteni őt, megtanulni, hogy mit szeret és mit nem. Ezzel új tereket, új szobákat nyitunk meg abban a kis házikóban.
Az idő múlásával már biztosabbnak tűnik a dolog, boldogok vagyunk egymás mellett, stabilan állnak a falak, jól sikerült az alap. Családot alapíthatunk, ezért beépítjük a felső szintet is. Egy remek első emeletet húzunk a meglévő pici, jól megszokott fölszint fölé. Új színekkel, új megoldásokkal. Összeházasodunk. Kész az egyezség, már nem vágyódunk kifelé, bátrabban építhetjük tovább a szobákat. Egyet-egyet a gyerekeknek, magunknak is, amiben együtt lehetünk, hasznos időt tölthetünk egymással, mozizhatunk, nassolhatunk és szerelmeskedhetünk. Sorra jönnek az újabb és újabb fürdőszobák, a konyhák, a szauna. No, és persze a kutyák a kertbe! Az a sok kutya és macska, akiktől annyi szeretetet kapunk. A virágok pedig, amik körülöttünk nőnek, egyszerűen nagyszerűek, csodálatos illattal borítják be az egész életünket.
Idővel igényünk lesz külön szobára is, ami csak a miénk. Meg is építjük magunknak szép titokban, csendben, halkan, hogy ne zavarjuk vele a másikat. Itt csomagoljuk be a kis titkainkat, hogy reggel, munkába menet óvatosan kicsempészhessük és nesztelen megélhessük azokat.
Külön szobája lesz neki is. Nem tudom, hogy mit csinál ott. De mit érdekel? Nem, nem kellene, hogy érdekeljen. Ez az ő magánélete, szép mai frázissal élve, ez az ő magánszférája, én-ideje, amihez mindenkinek joga van. Hagyom hát.
Évek telnek el, mire észrevesszük, hogy szédülünk. Olyan magasra törtünk, annyi szobát, annyi emeletet teremtettünk magunk mellé, köré, fölé, hogy az alap már nem bírja el. Messze kerültünk egymástól és a jól megszokott házikótól és az első emelettől is. Minden reggel egy száz emelet magas felhőkarcolóban ébredtek, ahol egyedül a saját szabályaitok érvényesek, a másokéi szinte már kivehetetlenek.
Egy elvált nő/férfi bent marad a toronyban. Olyan sok idejébe és energiájába került, mire ezt a felhőkarcolót felépítette, az összes jóból és rosszból, hogy nincs szíve lerombolni és egy telesen újat kezdeni.
Ezért lehet talán, hogy olyan nehéz később újrakezdeni? Egy ilyen építmény megközelítése túl bizonytalan és valóban körültekintőnek kell lennie annak, aki mégis megpróbálja. Egyik külső felépítmény sem alkalmas arra, hogy mellette megmaradhasson. Vagy maga is beépül a vázba, vagy tovább építkeznek együtt felfelé.
Hajrá bajnokok! Még mindig sok a bevehető épület.
