A cikk megjelenik a Klikk Out 2020/11. számában. Fotók: Horen Instagram: @rokkorokush
Ismeritek azokat a mosómedvés mémeket, amikor ezek a piszkosul szemtelen és huncut drágaságok lassan nyújtják apró kezeiket valami felé, majd egy gyors mozdulattal a végén elcsenik és elszaladnak velük. Szinte lippog fölöttük hatalmas neonfényű betűkkel a SZÁNDÉK. Na, ezek a mémek Rókusról szólnak.
Ha az akarat tényleg világítana, akkor különösen érvényes, hogy a Napba lehet nézni, mégpedig annak tövéből is (!), de Rókira nem. Az akarat viszont szerencsére nem világít, noha szirénázik és tornáztat. És ha kiérdemeljük, figyelmeztet.
Engem Rókival kétféleképpen láthattok:
Az egyik, amikor viszem valahova, ahol ő szeretne lenni. Ilyenkor hétköznapi apukának és a kisfiának nézünk ki. Ül a karomon, mutogat és próbálja elmagyarázni, hol kell lefordulni, hogy ne kerüljünk dugóba.
A másik, amikor hozom valahonnan, ahol ő szeretne lenni. No, ilyenkor őt könnyen összekeverhetitek mondjuk a T-1000-essel a Terminátorból. Különböző alakzatokat vesz fel, mint amaz, amikor éppen belökték a kohóba. Roki ilyenkor egyszersmind Voldemort, Szauron és Thanos féltestvére, csak hát én meg az aktuális protagonista, aki nem veszíthet, különösen úgy, hogy közben az ő testi épségét is védenem kell, mivel a kölyök egy pankrátori vívmányt, az önmagát földhöz csapó kézigránát formuláját is igyekszik bemutatni.
Ez utóbbi helyzet egyébként ősszel még kellemetlenebb szituációkat képes eredményezni, mint nyáron, amikor – mint azt egyszer már leírtam – csupán úgy tűnik, mintha éppen embert rabolnék, ősszel azonban efelett a Rippel-testvérek által bemutatott néhány figura harmatgyenge lekoppintása még a kabátom tisztaságába kerül.
Ezekben a csöppet kínosnak is nevezhető momentumokban a szándék valóban nem villog, hanem ordít, míg Rókus huncutabb pillanataiban megnyilvánul a mosómedve-effektus, ám azt általában egy tiltás hívja elő. Fogja a szemeit és néz velük. Rád. Egyenesen a szemedbe, mint aki éppen a szembogarával hipnotizál. Noha a szándék ekkor még csak ott sompolyog a szemében a feszült szituációban egyszer csak elindulnak a praclijai a tiltás tárgya felé, a mozgásérzékelőid pedig neonná varázsolják azokat.
De mégis mire vágynak azok a (hidd azt) gyönge mancsok?
A Szent Kehely. Mint ahogy egy ballisztikus rakéta emelkedik fel, majd csapódik be a célpontba; mint ahogy Beckham csavarta be a labdát a jobb felsőbe – úgy süvít ki Rókus is reggel a szobából a kávétól maszatos bögrémre. Egyenes út még sosem volt ilyen görbe. Mintha az ébresztené fel, hogy neki haladéktalanul kell a bögrém.
Ahogy arról legutóbb beszámoltam, házi Kilimandzsárónk mellé odakerült a pipa, de ez azért korántsem jelenti azt, hogy megnyílt egy újabb játszótér, noha Rókus szereti ezt hinni. Egy ideig már a bárszékre való felkapaszkodás előtt megpróbált hipnotizálni bennünket, de mivel ebben már gyorsasági versenyeken indíthatnánk, ergo visszaszoríthatatlan, a vörös vonal a konyhapultra került, és ott kapcsol be Rókin a mosómedve üzemmód.
Reni íróasztala ugyanolyan kincsesbánya, mint a konyhapult, de a mindenek fölött álló, legmagasabb besorolású érték Róki számára ott egy ceruza. Róki szerény ember, nem kellenek neki különösebben attraktív tárgyak, beéri azzal, amit Reni a legjobban félt.
Ebből pályafutása során sikerült már néhányat megleckéztetnie. Összegyűjtöm a számlákat és ezt majd elintézzük, ha nagy lesz.
Igazán semmi keresnivalója a kezeinek a virágok közölt, de azért a szigorú tekintetünk „íze” kedvéért rendre ott sündörög a közelükben.
Miután egy ideje együtt fürdünk Rókival, sikerült szintet ugranunk, és nemcsak én mosom őt, de ő is engem. Viszont elég volt egyszer engednem neki, hogy a kis poharával leöntse a fejem, mielőtt megmosom a hajam, azóta a kádban is minden egyes alkalommal hipnotizál, miközben a kis műpoharával lopakodnak a praclijai a fejem felé.
Mivel az ő vasakarata felfalja, megemészti és kikakilja az enyémet, így más stratégiára volt szükség. Feltörekvő kisemberünk az elmúlt hónapokban semmit sem hallott tőlünk gyakrabban, minthogy „lassan, óvatosan”. A minap pedig ő figyelmeztetett engem a maga kis ősjapán nyelvén és a mutatóujjával, hogy ott felejtettem egy kést a dohányzóasztalon, amiről pedig mindig mondogatom neki, hogy az mennyire veszélyes.
Neki nem arra van szüksége, hogy tönkretehessen valamit, hanem arra, hogy ott legyünk, mikor ő szintet lép. Hogy ne háttal nekünk, hanem premier plánban mutathassa meg, amire képes. Egy gyerek naponta dönt rekordokat, ugorja meg a léceket, nekünk pedig csak annyit kell tennünk, hogy telt házas stadionként ünnepeljük. Gyorsabban, magasabbra, erősebben, de csak óvatosan!
AZ ÖSSZES EPIZÓD: