Lassan, de biztosan visszazökkentünk a régi kerékvágásba, és minden tekintetben lazább napok következtek a kazahsztáni „kirándulás” után.
Az írás megjelent a Klikkout 2020/novemberi számában.
A hivatásos főnökeink is szabadságoltak, és olyanok tartottak szolgálatot, akiknél nem volt akkora a fegyelem, lehetett este jó kajákat csinálni, ami mellé elmaradhatatlan volt a söröcske és néha valamilyen finom keleti főzött pálinka. 66 napom maradt hátra, amikor úgy döntöttem, kiveszem a 15 plusz 1 napos szabadságomat.
Csütörtök este a napi parancs után hagytam el a kaszárnyát, és autóbusszal Zsolnára utaztam, ahonnéta vonat péntek reggel 7 órára a pozsonyi nagyállomásra repített.
8.30-kor már Dunaszerdahelyen sétáltam a Vámbéry téren. Jó anyám péntekre szabadságot vett, és a húgomat sem engedte iskolába. Érdekes, ahogy ezt leírtam, behomályosodott a szemüvegem, arra gondolva, ahogy vártak. Sült hús volt ebédre dinsztelt káposztával, knédlivel, a kazettás magnóba szólt az R-GO- tól a Ballag a katona, és néhány szomszéd is átugrott megölelni az akkorra már kiskatonából érettebb férfivá vált Szigeti gyereket.
1988-at írtunk, és bizony akkor még senki sem gondolta, hogy egy év múlva kulcsokat csörgetnek majd Csehszlovákiában.
Pénteki nap lévén a barátaim is csak munkaidő után tudtak velem találkozni, viszont már kész terv volt az esti bulira. A néhai Partizán sörözőbe jártunk ekkortájt, ahol Betka néni és Robi bá mindig rezervált a partinak egy asztalt. Két nagy parti járt oda sörözni akkortájt. Az úgynevezett főiskolások, a néhaiLongauer, Lubo Baňič és még sokan mások (a nevekre már nem emlékszem), és mi: Benkóczky Gyuri, Nagy Árpi, Álló Sanyi, Nagy Imi, Somogyi Iván, jómagam és mindig csapódott hozzánk még néhány haver. Záróra után pedig átmentünk az akkori Corso vendéglátó egységbe, ami éjfélig volt nyitva.
A szabadságom első három napján jó anyám nem is nagyon látott. A következő héten aztán letudtam a rokoni látogatásokat, elsősorban nagyapámmal beszélgettem sokat. Szigeti Nándort Sülyben mindenki csak Bátyónak szólította, ő volt az az ember, aki szüleim korai elvesztése után óriási szerepet töltött beaz életemben.
Papának a katonaságon elkövetett „rémtetteink” felét sem meséltem el, de úgy finoman a tudtáraadtam, hogy nem egy cserkésztáborban szolgálok. Elmeséltem neki a kazahsztáni élményeimet az oroszokkal, mire ő a háború utáni orosz fogság időszakát elevenítette fel. Némi különbség azért adódott a kettő között.
Még néhány hosszú éjszakába nyúló buli, de a 15 nap úgy elszaladt, hogy már csak a visszaúton gondolkodtam, és azon, hogy nekem még 50 napot szolgálnom kell a hazát.
A fiúk már nagyon vártak, hiszen tudták, hogy jófajta kolbász, szalonna és az elmaradhatatlan pálinka ott fog lapulni a már civil ruhát is tartalmazó utazótáskámban.
A másnapot a konyhában töltöttem ügyeletben, ahonnét vannak jó történeteim, és az 50 hátralévő napot mint „dozorčí kuchyne” szolgáltam.
