Ugyan beköszöntött a jó idő, és izzadhattunk is eleget, az idei nyár mégis más volt, mint az eddigiek. Jóllehet Szlovákiában az alacsony esetszámok miatt csaknem szabad volt az élet, és erre nem szívesen gondoltunk, benne volt a pakliban, hogy jön a második hullám. Míg az elmúlt években sokan terveztek külföldi nyaralást, idén inkább a hazai attrakciókra szavaztak zömmel az emberek. Az otthoni szállásadók ennek minden bizonnyal örültek, ám az olyan országokban, mint például Görögország, a külföldi turisták hada elmaradt, s a jöttükre számító helyiek komoly bevételforrástól estek el. Hogyan készültek rá, s végül hogy is nézett ki mégis a turistaszezon Zakinthoszon? Milyen volt a helyzet tavasszal, s milyen korlátozások közt élik életüket most a görögök? Erről mesélt nekem Dobre Anett.
Ani idegenvezetőként szerzett képesítést, ám otthon nem az elképzelései szerint alakultak a dolgok. Hat évvel ezelőtt gondolt hát egyet, és elküldte az életrajzát egy utazási irodának, mely Görögországba keresett túravezetőket. Mivel szlovákul, magyarul és angolul is jól beszél, szinte azonnal fel is vették, és onnan kezdve csaknem minden évben tavasztól őszig Zakinthoszon dolgozott. Mikor a kezdetekről kérdezem, mosolyog: „Nem volt könnyű. Rólam tudni kell, hogy nehéz beleszoknom új helyzetekbe, az elején mindig mindenhonnan haza akarok jönni. Aztán pedig, mikor már megszerettem egy helyet, persze hazajönni nem akaródzik. Az utóbbi években a munkám végeztével, a szezon után mindig ott maradtam még egy kicsit kikapcsolódni, kirándulni.”
A korábbi epizódok:
Egyesült Királyság
Kolumbia
Hongkong: “El vagyunk zárva a külvilágtól”
Svédország: Ahol látszólag normális mederben folyik az élet
Izrael: „Próbálom élvezni a slowlife előnyeit”
A fényképeken, melyeken a tengerrel, festői sziklákkal a háttérben pózol, Ani arca ragyog – látszik rajta, hogy a hely nagyon belopta magát a szívébe. Mikor azt firtatom, mit szeret benne, gondolkodás nélkül vágja rá, hogy az állandó napfényt és meleget, amely fantasztikus hatással van a közérzetre. Emellett az embereket is megkedvelte, elmondása szerint nagyon barátságosak, alapjáraton kedvesek egymással, nagyon összetartóak, és nem adnak annyira a külsőségekre. Ugyan jelenleg Dunaszerdahelyen él, egy rövid időre idén is ellátogatott a szigetre, az ott eltöltött hosszú évek során pedig rengeteg ismeretséget, barátságot kötött helyiekkel, akikkel a mai napig szorosan tartja a kapcsolatot, és rendszeresen kommunikál.
Az első eseteket Görögországban február végén regisztrálták. Ani azt mondja, ő akkor még nem gondolta volna, hogy komolyra fordulhat a helyzet, eléggé alábecsülte, milyen hatással lesz a turizmusra, az emberi életekre a járvány. A görög kormány a miénkhez hasonlóan nagyon gyorsan lépett, és lezárta az országot. Minthogy a görög GDP jelentős részét teszi ki a turizmus, és az emberek megélhetése is nagyban függ tőle, a korai lezárásokkal menteni próbálták a menthetőt. Biztosítani akarták, hogy ne terjedjen el a vírus annyira, hogy a szezonban aztán egyáltalán ne fogadhasson az ország vendégeket.
A „lockdown” szabályai egyébként még a miénknél is szigorúbbnak voltak mondhatók. Ugyanis ha valaki elhagyta a lakhelyét, egy központi számra SMS-t kellett küldenie, amelyben a kijárás célját feltüntette – ez lehetett például élelmiszer- vagy gyógyszervásárlás, orvoslátogatás, hozzátartozóról való gondoskodás, esetleg sport a szabadban, s a rendőrök ellenőrizték is, hogy az emberek ehhez tartják-e magukat.
„Amire büszke vagyok a görögökkel kapcsolatban, hogy ezt nagyon szigorúan betartották– jegyzi meg a lány – holott nem igazán szabálykövető emberek. A stoptáblánál vagy pirosnál például nem nagyon szoktak megállni. Most viszont tudatosították, hogy a megélhetésük múlik azon, hogy hogyan viselkednek. A legnagyobb ünnep ott a húsvét, amikor nagy családi összejöveteleket szoktak tartani báránysütéssel, idén azonban ezek is elmaradtak.”
A szigorú lockdownt Ani egyébként jó döntésnek tartotta. Az ottani helyzetet az otthoninál is jobban figyelte, épp mert nagyon szívén viseli a helyiek sorsát: „Görögországot elég nagyrészt szigetek alkotják, és Zakinthosz is ilyen. A nyári szezonon kívül egy-két állandó munkahelyet leszámítva nem nagyon van az embereknek hol dolgoznia, ezért az alatt a félév alatt kell kitermelniük annyi pénzt, amelyből az év hátralevő részén eltartják majd a családjukat” – magyarázza.
A kormány számítása nagyjából azért be is jött, bár a szezon a szokásoshoz képest jóval később kezdődött idén. Míg általában április közepén kezdenek szállingózni az első vendégek az északi országokból, hogy a májusi melegben a többiek is kedvet kapjanak, most csak július elejétől fogadtak vendéget a szigetek. Általában angol turisták teszik ki a látogatók 70%-át, ők ekkor viszont még nem jöhettek, ami elég nagy érvágás volt a helyieknek. A legtöbb vállalkozás ezért az elején ki sem nyitott, csak később, fokozatosan tárták ki a kapuikat, ahogy a briteket eleinte negatív teszttel, majd már anélkül is beengedték az országba. Végül egy rövidebb bonyodalomtól eltekintve, mikor szeptember végén a brit kormány vette tiltólistára Zakinthoszt, október végéig nyitva is maradtak a vendéglátóhelyek.
Természetesen ettől függetlenül rengeteg dologban kénytelenek voltak alkalmazkodni a visszás helyzethez, amit nyári látogatása alkalmával Ani is megtapasztalt. A bárokban például nem lehetett állni, csak ülve fogyaszthattak a vendégek, később pedig éjfélkor zárni kellett. A vendéglátósok eléggé felháborodtak emiatt, de a lakosság sem örült túlságosan – a részeg fiatalok ugyanis ettől még nem érezték befejezettnek az éjszakát.
„Hordákba verődve mentek le a tengerpartra, és ott randalíroztak tovább, hangoskodva, szemetet hagyva maguk után. Nyilván ott összeverődve nem nagyon tartották az előírt két méteres távolságot sem.”
A különbséget persze napközben is észre lehetett venni. Zakinthoszt a szezonban átlagosan heti 500-600 ezren keresik fel – ez óriási szám, amivel persze problémák is együtt járnak. Idén ez jócskán lecsökkent, és érezhetően üresebb volt a sziget, ami miatt várhatóan anyagi gondokkal fog majd küszködni a lakosság a tél folyamán. Az apartman-, szálloda-, étterem- és bártulajdonosok panaszkodtak ugyan, de azért nem estek kétségbe. „Ti na kanoume” – nagyjából így hangzik a mondás, amit sokszor ismételgettek egymásnak, s körülbelül azt jelenti: ez van, mit lehet tenni, majd jobb lesz…
A kisebb megterheltségnek azért persze előnyei is voltak. Egyrészt fellélegzett a természet, másrészt a nyár elején, turisták híján a helyiek emberemlékezet óta először végre kiélvezhették a szigetüket, amire máskor a tengernyi munka mellett nem jutott idejük.
A szezon elején még nem írták elő a kötelező maszkviselést, azonban fokozatosan szigorítani kezdtek. Eleinte még csak zárt térben kellett viselni, és az esetleges fogyasztás idejére lehetett levenni azt, szeptember elejétől már széles körben, a szabadban is megkövetelték a hordását. Külön hangsúlyozták, hogy a medence vagy a tenger partján ülve, napozás közben is viselni kell a maszkot. Ezt már Ani is nehezményezte:
„Eljött néhány turista annak ellenére, hogy tudta, hogy megszorítások vannak. Tudatában annak, hogy a nyaralását nem élvezheti ki úgy, mint máskor. Az egyetlen dolog, ami megmaradt neki, az a tengerpart. Még ott is tegye fel a maszkot? Ezt az egyet nem is nagyon tartották be az emberek.”
Az all inclusive szállodákban szintén sok változást kellett eszközölni. A vendégek például a megszokottól eltérően nem szedhettek maguknak a tányérra, sorba kellett állni, és az alkalmazottak adtak mindent a kezükbe. A személyzet uniformisban, maszkban, kesztyűben állta a sarat, és mivel még a légkondit sem szabadott bekapcsolni, a nagy hőségben dőlt róluk a verejték. A kormány által a szállóhelyek részére kiadott iránymutatásban az is benne volt, hogy a fertőzésveszélyre való tekintettel nem takaríthatják a szobákat minden nap, csak miután a vendég kijelentkezett a hotelból – ettől csak utóbbi kifejezett kérésére térhettek el. A távolságtartási szabályok miatt napágyból is jóval kevesebbet helyezhettek el. Mindemellett sajnálatos módon megsokszorozódott a műanyaghasználat, hiszen minden evőeszközt vákuumcsomagolásban kellett szervírozni – így rengeteg szemét termelődött.
Ami viszont pozitív, hogy a kormány segítséget nyújtott a nehéz helyzetbe kerülteknek. Havi támogatást kapott, aki munka nélkül maradt a szezon idejére. Egyébként arra a problémára, hogy a szezon után anyagilag hogyan jönnek ki az emberek, már évekkel ezelőtt egész jól működő rendszert dolgoztak ki az országban. Amennyiben két évet valaki már ledolgozott a turistaszektorban, a téli hónapokban automatikusan jár neki a munkanélküli segély. Erre azért is van szükség, mert sziget lévén Zakinthoszon az élelmiszerárak például jóval magasabbak, mint nálunk, hiszen a szállítási költségek is nagyobbak. Az egészségügyi ellátás sem olyan jó, mint a szárazföldön: ugyan vagy egy nagy kórházuk, ám ha valaki komolyabb betegséggel küzd, kénytelen utazni az ellátásért, s ezt saját zsebből kell fizetnie.
Azóta az ősz beköszöntével Görögországban is jelentősen megemelkedtek az esetszámok, így november 7-én, szombaton ismét lezárták az országot. Pénteken így mindenki igyekezett még kihasználni az utolsó korlátozások nélküli estét.
Aninak az ottani barátai mesélték, hogy egyáltalán nem lehetett helyet találni sehol az esti órákban. Másnapra újra életbe lépett a tavaszi szigorú SMS-es rendszer. A rendeleteket pedig be is tartatják az emberekkel, több száz eurós büntetést kockáztat az, aki nyomós ok nélkül hagyja el az otthonát.
Egy egészen friss és meghökkentő rendelet szerint pedig már a nagy szupermarketekben sem árulhatnak semmit az élelmiszereken, tisztálkodó- és tisztítószereken kívül arra hivatkozva, hogy az elektronikai és ruhaboltok sem lehetnek nyitva, és amúgy sem nélkülözhetetlen árucikkekről van szó.
Ugyan Zakinthoszon jelenleg nem tudni fertőzöttről, s a helyi lakosok közül nyáron sem kapták el a vírust sokan, az emberek megélhetésének szempontjából nem túl rózsás a helyzet. A koronavírus-járvány miatt minden ágazat megszenvedi a magáét, ám amelynek a legtöbbet árt, az talán éppen a turizmus.
Ha világszerte sikerülne is visszaszorítani a kórt, még évekbe telhet, mire a vendéglátóipar magához tér a csapásból, s ki tudja, lesz-e ugyanolyan, mint annak előtte.
