FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Gróf Lóránt 35 éve a harcművészetek szerelmese. Csak ha akarta volna, akkor alakulhatott volna másképp az élete, de nem akarta. Miért is tette volna, hiszen édesapja a bősi birkózóklub edzőjeként már 5 éves korában levitte őt az edzőterembe, amelynek hangulata azonnal megragadta. Az azóta eltelt több mint három évtized alatt megszámlálhatatlan versennyel és megannyi díjjal a tarsolyában, ill. komoly edzői tapasztalattal a háta mögött is azt mondja, igazából nem az a lényeg, hogy bajnok legyen valakiből, hanem, hogy karakán, egyenes gerincű, becsületes emberré váljon az edzőteremben és a küzdőtéren.
Az interjú megjelent a Klikkout 2020/novemberi számában.
Jövőre lesz húszéves a bősi MMA&BJJ klub, melynek alapító tagja és vezetője vagy. A megnevezésben alapvetően két küzdősport neve szerepel: a kevert harcművészetek mellett a brazil jiu-jitsué, de ennél sokkal színesebb az a paletta, amelyen te már megméretted magad. Van egyáltalán olyan harcművészet, amellyel nem próbálkoztál?
1985-ben szereztem az első érmem birkózásban, onnantól kezdve számos küzdősportot kipróbáltam. A birkózást később kiegészítettem a karatéval, amelyben fekete öves lettem. ´98-ban jött a kempó. Két társammal Győrbe kezdtünk el edzésekre járni. 2001-ben velük együtt alapítottam meg a bősi klubot.
Az MMA egyik úttörőjének mondhatom magam Szlovákiában. A sportág pápájának számító Ilja Škondričcsal egyszerre honosítottam meg idehaza ezt a műfajt.
2001-ben már versenyeztem, amikor még szinte senki nem ismerte az MMA-t. A felsoroltak mindegyikét oktatjuk a klubban, kiegészítő technikákként pedig alkalmazzuk a boksz és a thai-boksz elemeit is. Nagyon sok ember megfordult már nálunk a közel húsz év alatt, és közülük többen bajnokká váltak.
Egy korábbi nyilatkozatodban azt mondtad, hogy ti a küzdőtéren nem verekszetek, hanem harcoltok, küzdötök. Mi jelenti a kettő közti különbséget?
Nem vagyunk kutyák, akik egymásnak esnek, hogy széttépjék a másikat. A küzdelem számunkra nemes dolog. Harnosi Imre mestertől tanultam, hogy a küzdőtéren minden helyzetben igyekeznünk kell a legjobb formánkat nyújtani. Az egésznek nagyon fontos a szellemisége. Hiába vagy jó harcos, ha nincs hozzá lelked. A harcművészet ezáltal több egy szimpla verekedésnél. Nagyon nagy hangsúlyt fektetünk az úgynevezett belső oldal csiszolására. Engem nem igazán érdekelnek az érmek, csak az ember. Nyilván jó dolog a siker, de fontosabb, hogy legbelül mit érez egy versenyző, mikor belép a ringbe.
A harcművészetek célja egyebek mellett az, hogy fizikailag és szellemileg is erős embereket neveljünk. Olyanokat, akik becsületesek, nem alakoskodnak, és egészséges önbizalommal bírnak.
Él egyfajta sztereotípia azokkal szemben, akik ezt a sportot választják. Kigyúrt, kopasz, tetovált, agresszív emberek – mondják rájuk sokan lenézően, ugyanakkor talán némi távolságtartással a hangjukban. A társadalom nagyon sokszor beskatulyázza ezeket az embereket a külsejük alapján.
Az ismeretlenre nagyon szeretünk rosszként tekinteni. Egy dolog a külső, de az emberek többsége sokszor nem akar ennél mélyebbre látni. Néha összetévesztik a magabiztosságot a harcművész szúrós tekintetével. Egy jó harcos általában egyenes gerincű ember. Van kiállása. Nem keresi a konfliktust, mert nincs erre szüksége. A klubon belül erre nagyon nagy hangsúlyt fektetek. Igen, volt, akit eltanácsoltam, mert túllépett egy határt.
Olyan balhékba keveredett, ami nem vetett jó fényt a klubra. Egy harcművész ezt nem engedheti meg magának. Néha egy-egy diákot meg kell röptetni, el kell indítani, de arra is oda kell figyelni, hogy ne szálljon el úgy, mint egy Főnix-madár. Ilyenkor van szükség a fékekre.
Leszegett fejjel nem lehet, felemelt fejjel nem szabad – ez a Punnany Massif zenekartól kölcsönzött idézet lett a klubunk mottója.
Melyik pozícióban érzed jobban magad: a versenyzőjében vagy az edzőjében?
Most már inkább az edzőiben. Ketrecharcban már nem indulok, de nemzetközi graplingversenyeken még igen. Ebben a műfajban a földharc és a dobás dominál. Ha a világ bármely pontján járok ilyen viadalon, akkor igyekszem összekötni a kellemest a hasznossal. Meglátogatom a helyi edzőközpontokat, új látásmódot, új technikákat tanulok. Versenyzőként szeretnék minél több tapasztalatot gyűjteni, amit később átadhatok a tanítványaimnak.
Sokkal idegesebb vagyok, és jobban izgulok, ha egy tanítványom küzd, mint amikor saját magam állok a szorítóba.
Volt már olyan egy kempóversenyen, hogy a bírónak kellett visszahúznia, sőt, a lelátóra is felzavartak, annyira vehemensen igyekeztem instruálni a versenyzőmet a küzdőtér széléről.
Mennyire fogadnak el főnöknek a tanítványaid? Hogy írható le a klubban uralkodó hangulat?
Érzem a tanítványaim tiszteletét és a szeretetét is, ami nálam nagyon fontos. Amikor a klub alapjait leraktuk, egy családi klubot álmodtuk meg, melyben egymás gondjait, bajait meg tudjuk oldani. A küzdősport egyéni sportág, de egyedül, segítség nélkül bajnok még soha senkiből nem lett. Ehhez kellenek az edzőtársak, akikkel egymást segítve jutunk előbbre. Az egészséges rivalizálás természetesen nem hiányozhat, de egymás sikereinek ugyanúgy örülünk, mintha magunk értük volna azt el.
A családias hangulat ugyanakkor nem jelenthet fegyelmezetlenséget. A teremben az edző szava szent. Amit mi művelünk, az harcművészet, ahol elengedhetetlen a katonás rend. Aki odajön arra a másfél-két órára, az tisztában van vele, hogy a szőnyegen – képletesen szólva – meg fog halni.
Senkitől sem várok el azonban többet, mint amit magam is meg tudok csinálni, és remélem, hogy sokan lesznek, akik túlszárnyalnak.
Mit javasolsz annak a szülőnek, aki az 5-6 éves, iskolát megkezdett gyermekét a küzdősportok felé irányítaná, és tőled kér tanácsot?
Mindig azt mondom a szülőknek, hogy legelőször vigyék el birkózni a gyerkőcöt. A hancúrozás, a bukfencvetés, a másik kétvállra fektetése iránti vágy valahol el van rejtve a legkisebbekben is. A lényeg, hogy a gyermek élvezze az egészet. Ha alázattal és türelemmel egyengetjük az útját, úgyis kialakul, melyik sportnemben lehet kihozni belőle a maximumot. Azt azonban tudni kell, hogy
nálam az edzőteremből a szülő ki van tiltva. A gyermekének a legjobbat szeretném átadni, de ezt csak úgy tudom megtenni, ha nem engedem a szülőnek, hogy beleszóljon a munkámba.
Ezt rögtön az elején nyomatékosan, de tisztelettel elmondom mindenkinek. A gyerek őszinte. Neki a teremben az edző a példakép. Épp ezért egy vereség után könnyebb meggyőzni őt a folytatásról, mint a szülőt.
Ha összegezned kéne a hátad mögött tudott több mint három évtizedet, hogy fogalmaznád meg, mit adott neked a küzdősport?
Tudni kell, hogy farkasszájjal születtem és hallássérülésem is volt. A ´80-as években az orvosok határozottan ellenezték, hogy ezen az úton induljak el, én mégis ezt választottam. A Jóistennek és a szüleimnek nagyon sokat köszönhetek. A betegségek elkerültek, és olyan sérülést sem szenvedtem, ami miatt abba kellett volna hagynom az egészet. Persze, ebben a sportágban szinte elkerülhetetlennek a sérülések, de minden okkal történik.
A harcművészetek azonban adtak egy olyan fokú egészséges önbizalmat, melynek segítségével minden problémát le tudtam küzdeni. Ezt a műfajt másképp nem lehet csinálni, csak szenvedéllyel.
Az állandó edzéseknek köszönhetően fizikailag topformában vagyok. Lelkileg pedig kiegyensúlyozottnak érzem magam. Az edzőteremben és a magánéletemben is tiszta fejjel tudok döntéseket hozni, és ezt mind a küzdősportnak köszönhetem.
Több mint tíz éve vezetsz egy az őrző-védő céget. Ebben a szférában mekkora szerepe van annak a tudásnak és szellemiségnek, melyre az edzőteremben és a versenyeken tettél szert?
A karakán kiállás ezen a téren is elengedhetetlen. Tudnunk kell kezelni a konfliktusokat úgy, hogy az adott rendezvényen ne legyen személyi sérülés, és ne keletkezzen vagyoni kár. A magyarlakta területek döntő többségén mindent mi őrzünk. Ott vagyunk a DAC-meccseken, a Slovan hazai mérkőzésein, nemzetközi sporteseményeken, hoki-vébén, koncerteken.
Azokra a meccsekre szoktak bennünket hívni, melyek a legproblémásabbak. Tavaly a Szlovákia–Magyarország Eb-selejtezőn is mi dolgoztunk, és biztonsági szolgálatként a legmagasabb osztályzatot kaptuk az UEFA-tól. Úgy érzem, hogy van egy erős vezetői kiállásom, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy 150 ember elfogadjon és hallgasson a szavamra.
Az a fajta vagyok, aki nem azt mondja a többieknek, hogy menjetek előre, hanem azt, hogy gyertek utánam. Aki azt állítja, hogy a kiélezett helyzetekben nem fél, az magának hazudik. Igen, előfordult már, hogy kényszerítőeszközöket kellett alkalmazni. Könnyebb viszont az élet adta pofonokat úgy elviselni, hogy az edzőteremben már kaptam eleget.
PODCAST:
