FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
A kultúra és a sport azon területek közé tartozik, melyek a leginkább megsínylik a járványidőszakot. Üres lelátók, nézők nélküli színház- és koncerttermek, porosodó jelmezek a függöny mögött – sajnos már hónapok óta így fest a díszlet. A dunaszerdahelyi Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ sem kivétel a negatívan érintett intézmények alól. A kultúrházat közel egy éve igazgató Takács Tímea sem ilyen évről álmodott. Korábbi gyakorló pedagógusként, valamint a Novus Ortus Diákszínpad vezetőjeként és a Dunaszerdahelyi Udvari Muzsika zenei rendezvénysorozat megálmodójaként egy csomó olyan kulturális eseményről volt kénytelen lemondani, melyek azelőtt a hétköznapjai mozgatórugói voltak. Civil a pályán rovatunkban egyebek mellett arra is rákérdeztünk, hogy a nem kért szabadidőből mennyit tudott sportolásra fordítani.
A legtöbb embernél már gyermekkorban eldől, hogy szeretni fogja-e a sportokat, vagy felnőttként csak óvatos távolságból érdeklődik majd az egyes sportágak iránt. Ön korábban óvópedagógusként is dolgozott. Mekkora hangsúlyt fektetett a legkisebbek mindennapi mozgásigényének kielégítésére?
Egy eléggé komoly napirend szerint működtünk, nálunk az oviban minden nap volt reggeli torna. Magam is igyekeztem újításokat bevinni a gyakorlatokba. Szerettem ezeket a tornaórákat, amelyeken legtöbbször zenére mozogtunk a gyerekekkel. Ebben a korban még mindenki nagyon szeret mozogni, és azt is tudjuk, hogy egy kisgyermek mozgásigénye négyszer nagyobb, mint egy olimpiai bajnoké. Ami pedig engem illet, be kell valljam, hogy eléggé frusztrált voltam az iskolai tornaórák előtt.
Van egy ikertestvérem, akivel alkatilag teljesen ellentétjei voltunk egymásnak. Neki hosszú, vékony lábai voltak, kettőt-hármat lépett, és már át is ugrotta az 1,60 magas lécet, míg én még az egyméteres előtt is mindig megtorpantam. Emlékszem, miután ez többszöri nekifutásra sem sikerült, a tanító bácsi úgy kiabált velem, hogy sírás lett a vége.
A frusztráltságom másik kiváltó oka pedig az volt, hogy a szocializmusban kötelezően kék „trenkyben” kellett tornázniuk a lányoknak. Ezt követelte meg a rendszer, nem volt apelláta. Ezzel sem tudtam igazán kibékülni. Talán ezért sem tartozott a tornaóra a kedvenceim közé. Azt szerettem, ha kidobóztunk vagy talajgyakorlatokat végeztünk, esetleg bakot ugrottunk. Emlékeim szerint ezekben a gyakorlatokban jó voltam.
Sikerült-e az iskolapad elhagyása után ezt a frusztráltságot kinőni?
Az úgynevezett kötelező sportok terén nem sikerült ettől a félelmemtől megszabadulni. A futás is nagyon távol áll tőlem. Egyszer részt vettem a szilveszteri futáson, de már az első kanyar után azt vártam, hogy a táv végére érjek. A biciklizést viszont kiskoromtól nagyon szeretem. Azt szoktam mondani, hogy úgy rellizek, mint a Fittipaldi.
Dunaszerdahelyről kempingbiciklivel jártam a nagymamámhoz Alistálba. Az a bringa azóta már nincs meg, de épp két hónapja vettem egy komoly kerékpárt. Az úszás is nagy kedvencem gyermekkorom óta. Később pedig megtalált a néptánc.
A Csallóközi Néptáncegyüttesben kezdtem el táncolni, majd átléptem a Szőttesbe. Nagymagyaron, még óvópedagógus koromban egy roma néptánccsoportot is alapítottam. Az egy gyönyörű korszaka volt az életemnek. Elmondhatom, hogy mindenem a tánc. Bármilyen rossz napom is van, egy kis zenére hajnalig tudnék táncolni.
Amikor az interjú egyeztetésekor említettem, hogy a sportolási szokásairól szeretném faggatni, rögtön felhozta a görkorcsolyát és a jumpingot. A kerékpározás, az úszás és a tánc mellett ezek szerint elég színes ez a sportpaletta…
Gyermekkoromban édesapámmal jártunk a tavakra korcsolyázni, később a jégpályára jártam sokat, és ez a szenvedélyem a mai napig megmaradt. A jégkorcsolya mellett később rám talált a görkorcsolya is. Megfizettem a tanulópénzt, mert a kezdetek során bizony buktam pár hatalmasat. Ennek ellenére nagyon szeretem a gumikerekeken való száguldást.
Korcsolyázás közben úgy érzem, mintha szárnyalnék. Zenére szoktam korcsolyázni, a funky a kedvencem, így néhány táncmozdulatot is beiktatok néha.
Amikor még nem volt ekkora a forgalom, akkor a hodosi útra és a falu első utcájába szoktam kimenni, egészen a szövetkezetig. Ez az út viszont mára nagyon veszélyessé vált. Próbálkoztam utána a bicikliutakon is, de azokon is volt pár esésem. A bősi vízerőmű töltése viszont tökéletesen alkalmas a görkorcsolyázásra. És igen, ott van még a jumping is, melyet közel három éve rendszeresen űzök.
Ez azt jelenti, hogy csoportos edzésekre jár? Vagy a vírusidőszak alatt otthonról is végezhető?
Heti szinten kétszer járok edzésre. A koronavírus valóban közbeszólt, és úgy volt, hogy online tartjuk majd a gyakorlatokat, de felhívott az edzőnk, és mondta, hogy legfeljebb öten eljárhatunk hozzá. Örülök neki, mert kipróbáltam az otthoni edzést is, de az nem az igazi. Otthon mindössze kétszer álltam rá a trambulinra, de többször már nem, mert nem éreztem magamban azt a motivációt, amit egy edzőteremben. Ott mennek a gyakorlatok, és az egyórás kemény edzés végére rendesen megizzad az ember. Ennek köszönhetően jó kondiban érzem magam.
A második emeleti irodámba mindig lépcsőn jövök fel, sosem használom a liftet. Azt gondolom, hogy az állóképességem is jó. Bár mostanában gondolkodom, hogy elmegyek jógázni is, hogy a nyújtást se hanyagoljam el.
Van-e olyan sportág, amit ugyan nem űz, de szívesen figyelemmel követ akár a televízió képernyőjén keresztül, akár az interneten?
A műkorcsolyát nagyon szívesen nézem gyermekkorom óta. Ide sorolnám még a szinkronúszást és a talajgimnasztikát. Azokat a sportokat, melyekben van egy kis művészi vonal is. Ha olyan kedvem van, régi felvételeket is szívesen visszanézek a neten. A román tornászlány, Nadia Comaneci például nagyon nagy kedvencem volt akkoriban.
A magyarok közül az úszó Egerszegi Krisztina marad felejthetetlen a számomra. De nagyon sokan vannak még – főleg a magyarok közül –, akiknek szurkoltam és szurkolok mind a mai napig. Emellett természetesen én is a csendes DAC-drukkerek táborát gyarapítom.
Azt nem mondhatom, hogy rendszeresen járnék meccsekre, de néhány alkalommal már voltam a MOL Arénában, és a csapat weboldalára minden nap rákattintok. A kézilabdás lányok sikereiért is nagyon szorítok, és örülök, hogy felszállóívben van nálunk ez a sportág. De minden egyéb, a városban működő sportklub tevékenységét ismerem és figyelemmel követem.
A kultúrház igazgatónőjeként mit gondol, hogy lehetne még városunkban fejleszteni a közösségi sportokat?
Olyan dolgokat támogatnék, melyek látványosak, és megmozgatják az embereket. El tudnám képzelni például, hogy a városszéli halastó, a Félúti tó körül legyen egy futópálya, amelyre akár görkorcsolyával is fel lehetne menni.
Olyat is el tudnék képzelni, ami a japánoknál népszerű, hogy kint a köztereken tartsuk a reggeli tornát. Vagy akár a közösségi táncot.
Erre kiválóan alkalmas lenne akár a kultúrház előtti tér, így közelebb hozhatnánk egymáshoz a sportot a kultúrával. Ez a két terület most sajnos nagyon el van lehetetlenítve, de az embereket nem nagyon lehet bezárni, a mozgásra pedig mindenkinek szüksége van. Igazán örömteli lenne, ha a teret ilyen módon még élőbbé tudnánk tenni a városbeliek számára.
A rovat többi cikke ITT olvasható
