Imádom, hogy a vasárnapjaim reggeli programja a Vikkendhouse összegzése és mixelése. Fantasztikus érzés megismerni és bemutatni hazai alkotók zenei világát, majd a reggeli kávé mellett a keverőpult elé ülni és összerakni egy mixet a kedvenceikből. A mai epizód főszereplője a csallóközi irodalom és zene fontos művelője, Bíró Szabolcs. Grandiózus sztorizgatás következik, és ahogy a cím is mondja, földet megremegtető zenék jönnek!
Fotó: Ugróczky István
A nevem Bíró Szabolcs, 1988-ban születtem Dunaszerdahelyen. Nyolc éve házas vagyok, van egy hétéves és egy hathónapos fiam. Főállású regényíróként dolgozom, de emellett az elmúlt másfél évtizedben nagyon sok mindenbe belekóstoltam: újságírásba, könyvkiadásba (ezen belül szerkesztésbe, tördelésbe, korrektúrába és marketingbe), rendezvényszervezésbe, középkori hagyományőrzésbe, antikváriusi szerepbe. A történetmesélés mellett óvodás korom óta rockénekes akartam lenni: kiskamaszként volt is vagy féltucat életképtelen zenekarom, azután tizenegy évig voltam a Csak Van énekese. Jelenleg a HaddelHadd klasszikus hard rock együttes énekesi posztját töltöm be.
Gyermekkorodból emlékszel az első pozitív behatásra, amit a zene okozott, majd elkezdődött valami benned?
A legelső zenei hatásom a Queen volt, anyukám elmondása szerint séta közben énekeltem a babakocsiban, hogy „jédiógágá!“. Ezután jött, még szintén 3-4 évesen, a magyar dirty rock zenekar, az egylemezes XL Sisters („Nagy test, nagy élvezet“ – emlékszik erre még valaki?), és velük nagyjából egy időben az AC/DC TNT című kazettája. Horváth Charlie első két albuma szintén rengeteget szólt ekkoriban otthon, ahogy Michael Jackson és a Hobo Blues Band albumai is. Ezek egy életre meghatározták a zenei ízlésemet.
Ezután tiniként milyen irányzatok voltak rád hatással? Mik voltak a legnagyobb rajongások?
Annyit változott ekkoriban az ízlésem, hogy elkezdtem a rock- és a metálzenék szélesebb skálájával ismerkedni. Sosem felejtem el, milyen érzés volt teljesen véletlenül rábukkanni az Iron Maiden Number of the Beast albumára (még szintén kazettán), majd a Metallica fekete lemezére. Addig azt se tudtam, mi az a Metallica, soha nem is hallottam róluk, szóval tényleg nem tudtam, mire számítsak – aztán megszólalt az Enter Sandman meg a Sad But True, és az olyan volt, mintha valami felsőbb hatalom hívását hallottam volna. Soha nem felejtem el azt az érzést. Nem sokkal később már lelkes Metal Hammer előfizető voltam, és a magazin kazetta-, majd későbbi CD-mellékleteinek köszönhetően két pofára zabáltam a különféle rock- és metálzenéket. Ekkoriban még a legextrémebb stílusokba is belekóstoltam, szólt nálam black-, death-, industrial metal, aztán ezekből szépen „visszafinomodtam“, és visszatértem a gyerekkori gyökereimhez, a hard/heavy irányvonalhoz, időnként megszórva némi thrash metallal.
Ekkor határoztál úgy, hogy te is hangszert ragadsz? Mi, vagy ki inspirált ebben a leginkább?
Már kiskoromban elhatároztam, hogy gitáros-énekes leszek. Két évig jártam zeneiskolába, de ott úgy megutáltatták velem a hangszert, hogy ha ránéztem a gitáromra, görcsbe rándult a gyomrom. Később mégis visszatértem a hangszerhez: sosem lettem jó gitáros, de 15-16 évesen egész korrekt ritmusgitárossá képeztem magam, írtam is egy rakás dalt. Nagyjából egy évig jártam tanulni Sipos Tiborhoz, azaz Sipihez is, de aztán úgy alakult, hogy a Csak Van élére már csak egy hangszer nélküli szólóénekes kellett, így szépen elhagytam a gitárt (ma már kezembe se veszem, ha emberek vannak a közelben, ellenben sokkal jobban énekelek, mint akkoriban). A slusszpoén, hogy ma meg egy olyan bandában énekelek, amelynek Sipi a szólógitárosa. Azt pedig, hogy ki vagy mi inspirált, igazából számomra is rejtély: amióta az eszemet tudom, énekelni akarok. Gyakorlatilag semmit sem tudtam még erről az egészről, három-négyévesen mégis tisztán láttam magam egy színpadon, egy csomó ember előtt, rockzenét énekelve.
Maga a rockzene puszta létezése inspirált.
Mint koncertlátogató, mi volt életed legnagyobb zenei élménye?
Három koncertet emelnék ki: Presser Gábor életműkoncertjét a Papp László Budapest Sportarénában, a Black Sabbath búcsúkoncertjét ugyanitt, és Horváth Charlie-t a kisudvarnoki falunapon. Ez a harmadik talán kicsit viccesen hangozhat a két arénakoncert mellett, de én akkor láttam először élőben annak az embernek a koncertjét, akinek a dalai nem a fejemben vannak, hanem az ereimben folynak. Az első perctől az utolsóig végigénekeltem azt a bulit, az első sor kellős közepéről, az ominózus dal előtt és közben whiskyt iszogatva.
A Black Sabbath búcsúkoncertje olyasmi élmény volt, mintha ott lettem volna, amikor eltemetik a heavy metalt – de a szó ünnepélyes értelmében. Presser Gábor pedig rengeteget adott nekem lángoló szívű, folyton szerelmes és folyton csalódó kamaszként. Emlékszem, amikor mentünk befelé az arénába (ekkor már fiatal felnőtt voltam), mondtam a barátaimnak, hogy remélem, lesz majd A csúnya fiúnak is van szíve, mert régen folyton azt hallgattam – erre pont azzal a dallal kezdődött a koncert.
Melyek azok a zenei műfajok, amelyek számodra egyértelműen a legközelebbiek, és melyek azok, amelyekkel sosem tudnál azonosulni?
Említettem, hogy kamaszként mindenfélébe belekóstoltam. Mire viszont benőtt a fejem lágya, megmaradt nálam a blues rock, a hard rock és a klasszikusabb heavy metál szeretete (egy csomó más hangszeres zene, például a country vagy a southern rock mellett). Az elektronikus zenei irányzatok valahogy sosem ragadtak magukkal, de például a Neo zenéjét, amit a Kontroll című filmhez írtak, többször is meghallgattam. A hiphop, a rap és a popzenék java része szintén nem az én világom.
Eddigi életed melyik szakaszára volt legnagyobb hatással a zene?
Nyilvánvalóan a korai és késői kamaszkoromra, 12-től durván 20 éves koromig. De máig meghatározó része az életemnek.
Mennyire tartod fontosnak, hogy az ember tájékozódjon és fejlődjön a zenével, választékos zenefogyasztóvá váljon, és ne ragadjon le a kereskedelmi rádiók toplistáinál?
Régóta nem csinálok ügyet belőle, hogy ki mit hallgat, mit szeret, de ha az ember nem csak háttérzajként, hanem némileg tudatosabban hallgat zenét, akkor fontosnak tartom, hogy egy kicsit körülnézzen, tájékozódjon. Aztán persze simán lehet, hogy az ízlésének ezután is a kommersz fog megfelelni, de legalább tudni fogja, hogy mi minden létezik még, és hogy végső soron ő választott. Hosszú távon nekem is azok a műfajok maradtak meg, amikkel gyerekként, kamaszként találkoztam először, de jó tudni, hogy távolabbra is látok ezeknél, és a hangulatomtól függően néha ki-kimozdulok a komfortzónámból – az például sose árthat.
Milyen felületeken hallgatsz zenét manapság, és mennyire van jelen a mindennapjaidban a zene?
A kedvenceim megvannak eredeti cédén, és néhány bakelitlemezzel is büszkélkedhetem, bár ezekből még nincs komoly gyűjteményem. Nemrég regisztráltam a Spotify-on, Premium előfizetésem van, azóta napi szinten szól valami onnan is. Amikor egy-egy új könyvön kezdek el dolgozni, akkor teljes csendre van szükségem, ha viszont a jegyzetelés után rátérek az írás melósabb részére, és már ráéreztem a szöveg ritmusára, hangulatára, akkor kifejezetten jól tud jönni egy-egy jól megválasztott album. Legutóbb például egy forgatókönyvön dolgoztam, aminek az utolsó harmadát egész éjjel írtam: közben végig AC/DC szólt, aminek köszönhetően elképesztő jó ritmusban tudtam gépelni egészen másnap délelőttig. És persze hobbiénekesként a másik oldalról, a próbateremben és a színpadon is a mindennapjaim részét képezi a zene.
Térjünk a mixre, ami a tíz kedvenc zenédet tartalmazza. Mi alapján válogattál?
Sokféle hangulattal eljátszottam, de végül arra gondoltam, legyen egy jó kis keményebb rock/metál válogatás, azokból a zenékből, amik máig kedvencek maradtak nálam. Visszamentem az időben, és nem a jelenlegi kedvenceimből válogattam, hanem azokból, amiken/amikkel felnőttem. Többféle listát is össze tudtam volna állítani, de a bluestól és a finomabb dolgoktól most eltekintettem (így maradt ki a mixből a Hobo Blues Band, Horváth Charlie, a Tátrai Band, Michael Jackson, vagy éppen Mozart és Vivaldi), nem szerettem volna túlságosan eklektikus anyagot összehozni. Az AC/DC-től két dalt is beválasztottam, ugyanis szerintem mind a Bon Scott-, mind a Brian Johnson-éra megérdemel egy-egy helyet a toplistán, és ugyanígy kétszer szerepel Ozzy Osbourne is: egyszer egy klasszikus Black Sabbath-dallal, egyszer pedig egy késői szólóanyagával. Szóval egy feszesebb, tökösebb, bólogatós szettet igyekeztem összeállítani.
ÜZENET A MIXHEZ:
Tekerjétek fel a hangerőt, hadd remegjen a föld!
A MIX:
TRACKLIST:
1. Queen: I Want It All
2. Bon Jovi: You Give Love a Bad Name
3. AC/DC: Touch Too Much
4. Deep Purple: Highway Star
5. AC/DC: Back In Black
6. Black Sabbath: Children Of The Grave
7. Iron Maiden: The Wicker Man
8. Metallica: Sad But True
9. Ozzy Osbourne: I Don’t Wanna Stop
10. Rammstein: Mein Teil
Az eddigi epizódokat az alábbi címen találjátok!
