Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Szabó Henrieta, Mercedes és Tobias

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Apáról fiúra. Sokszor elhangzik szurkolói közegben, hogy a foci szeretete és a kedvenc klubunk iránti szenvedélyünk apáról fiúra száll. Ilyenkor a lányos apák picit talán kirekesztve érzik magukat. Jelentem feleslegesen, a szenvedély ugyanúgy lányra is átszáll, sőt, tudok egy másik történetet: Szabó Henrieta még gyerekkorában ismerkedett meg a DAC-cal, majd felnőttként és már anyaként újra felfedezte a szerdahelyi lelátót és annak hangulatát. Később gyermekei is követték őt az Arénába, amivel tulajdonképpen átírták az ismert szlogent: anyáról lányára és fiára.

Még érdekes lehet, hogy a gyerekek ugyan értik a magyar szót, de csak ritkán szólalnak meg magyarul. Például mikor szurkolni kell, és énekelni, hogy: „…ez az érzés, nekem az élet…”, vagy elalvás előtt a Nélküledet. A riport létrejöttében köszönetet mondanék feleségemnek, Szilviának, aki – lévén szintén nő -, olyanra is rákérdezett, ami talán egy férfinak sosem jutna eszébe.

Egymást kiegészítve, ismét az otthon melegében vágtunk bele a beszélgetésbe, amire a gyerekek komoly DAC-os gyűjteménnyel érkeztek, hogy érezze a riporter is a törődést…

Hogy jön egy nő életébe a foci, mikor kezdtél el DAC-meccsre járni, illetve hogyan jött az ötlet, hogy a gyerekeket is kiviszed magaddal?

Heni: Vágsellyén születtem, de édesapám mihályfai, úgyhogy gyakran megfordultam Szerdahelyen, sok barátot szerezve a városban. Így jött a DAC is az életembe, még gyerekkoromban kezdtem el Szerdahelyre meccsre járni, apummal és a bácsikámmal.

Egyébként focis család vagyunk, apum játékvezető volt a Vágsellyei járásban, a testvérem meg én pedig fociztunk is. Amikor apu bíróskodott, megtanultam a foci szabályait, szóval tudom azt is, mi a les.

A szomorúan emlékezetes, 2008-as Slovan elleni mérkőzésre is készültünk, végül bácsikámhoz mentünk mindenszentekre. Ez lett volna az utolsó mérkőzés, amin kint vagyok, ezután is követtem a DAC eredményeit, és persze a televíziós meccseit. Megszülettek a gyerekek, az apjuknak az volt a véleménye, hogy a foci nem nőnek való. Egyébként is akadtak gondok otthon…

Anyu halála után aput kellett kicsalogatnom a stadionba, ugyanúgy, mint korábban a bácsikámmal, valamint testvéremmel mentünk. Persze először újra a „nyugdíjas klubba” – így hívtuk az akkori főtribünt, majd kitaláltam, hogy menjünk át a másik felére, a B-középbe. Aztán ott is maradtunk, abban az időben még te voltál a megafonos az Attilával.

Később a gyerekeket is vittem magammal, Tobi még egész kicsi volt, esténként a Nélküledre aludt el. Nagyjából a régi stadion bontásánál vagyunk most időben, majd a szenci „száműzetés” jött. A gyerekek amolyan kirándulásnak fogták fel, otthon játszott a DAC, de mégsem Szerdahelyen.

Így voltunk később az on tourokkal is. Szenvedélyes szurkoló igazából felnőttkoromban lettem.

Merci: Hétévesen voltam először DAC-meccsen, most 12 vagyok. Voltam már Aranyosmaróton, Zsolnán, Nyitrán és Nagymihályban is. Főleg a játékosok miatt szeretem a DAC-ot,

Jedlička a kedvencem, vele kontaktban vagyunk, találkoztunk már az apukájával is. Kaptam tőle mezt, van DAC-zászlóm, pólóm, naptáram, bögrém. Amikor apánál vagyunk, hiányzik a foci.

Tobi: Háromévesen vitt ki anyu először focira, most hét vagyok, és focizom is a DAC U7-es csapatban, van DAC-mezem, meg „kopacskim”, már csak DAC-os sípcsontvédő kéne. Minden szezonból gyűjtöm az aláírott kártyákat a csapat játékosaitól, voltam a nyílt napokon, és az Akadémián is volt aláírásgyűjtés, meg a DAC Store-ban.

Csak a legutolsó kártyasorozat hiányzik, mivel akkor éppen nem voltunk otthon.

Milyen volt gyerekekkel felpakolva útnak indulni meccsre? Sellyéről, meg Újvárból is jártatok Szerdahelyre, és persze idegenbeli meccsekre is, ugye?

Heni: Érdekes volt, egész héten lázban égtek, bennük voltak az élmények. Feldíszítettük az autónkat, a visszapillantó tükröt, és kiraktuk a sálat a hátsó ablakba, így jártunk on tourra. A hosszabb utakon néha aludtak, de többnyire fent voltak. Mivel mindenhova az apummal és a bátyámmal jártunk, sokan azt hitték, hogy a bátyám a férjem.

Csak Pozsonyban, meg Nagyszombatban nem voltak velem a gyerekek, a mostani párom nem engedte, azt mondta az veszélyes még nekik. Apuméknál otthon az unokatestvérem Nagyszombat-szurkoló, vannak beszólások, de semmi komoly. Az egymás elleni meccseken ellenfelek vagyunk, de például mikor Európakupát játszott a DAC, vagy a Spartak, egymásnak is szurkoltunk.

Járunk segíteni a Roliéknak a koreográfiákban, a gyerekek is kiveszik a részüket a munkából. Tobi kapott is DAC-zászlót ezért a Rolitól. Mikor odaadta Jedlička a mezét Mercinek, csináltunk képeket. A B-középben mindig legfent állunk, szurkolunk rendesen.

Foci után szokássá vált, hogy megvárjuk a játékosokat, míg kijönnek az Arénából, így aztán egy meccs egész napos program nekünk.

Örülök neki, hogy a gyerekek is járnak velem focira, így nem kellett választanom köztük és a DAC között. Persze, a gyerekeket választottam volna…

Az első mérkőzéseken úgy voltak, hogy leültek, nézelődtek, furcsa volt nekik a hangzavar, aztán megszokták. Nagyobb meccsek előtt a piró nagyon tetszik nekik.

Újvárban az ismerősök látták rajtam a DAC-os karkötőt, kérdezték, hogy nem veszélyes-e DAC-meccsre járni, annyi ember közé, de megnyugtattam őket. Azóta kedvet kaptak, és gyakran jönnek, igaz, nem a B-középbe. Most, hogy már fél éve nem lehetünk bent, hiányzik a foci és a gyerekeknek is.

Tobi volt, hogy az Ervinéknél állt lent és dobolt velük. Mindent értenek, de általában szlovákul szólnak vissza. Amikor Szerdahelyre költöztünk, szlovák iskolába adtam őket.

Merci: A Jilemnický utcai suliba járunk, reggel anya visz minket, délután busszal megyek haza.

Mi várható a továbbiakban? Beszéljünk a DAC jelenéről és jövőjéről.

Heni: Jól játszunk, bajnokok leszünk. Emlékszem, mikor másodikok lettünk, Sellyéről jöttem be kocsival ünnepelni a csapattal. Hatalmas élmény volt, ha bajnokságot nyernénk, a gyerekek is átélnék ugyanezt.

Tobi: Jól játszunk, bajnokok leszünk! Egyszer meggyőztük a Hyballát, hogy szálljon le a buszról autogramot adni.

Heni: Pedig a buszsofőr mondta, hogy ő biztos nem fog leszállni, végül mégis.

Olyan nincs, hogy az én gyerekemnek ne legyen aláírása tőle. Jedličkától is kézre kérik az aláírást, meg zoknit kérnek tőle. Az utolsó mérkőzésekre már nem tudtunk menni, csak nekem van bérletem, és csak azok mehettek be, akiknek van.

Nem akartam, hogy baj legyen, az apjuk elég szigorú velük, ha fociról van szó. A foci miatt be is adott a szociális hivatalba, mert hogy „csúnyákat” kiabálnak, Tobi Ria Ria Hungáriázott. Azt gondolta, én tanítom őket rá, de gyerek, utánozza a felnőtteket. Amikor melegben levetkőztek a férfiak, ő is levetkőzött. A mostani párommal két éve Nyitrán, DAC-meccsen ismerkedtünk össze, először ő is azt hitte, hogy a bátyám a férjem…

…aki viszont elolvassa ezt a riportot, tudni fogja az igazságot. Köszönöm a beszélgetést, hajrá DAC!

(Roberto)

ELŐZŐ RÉSZEK:
BEMUTATKOZNÉK, DAC-SZURKOLÓ VAGYOK…