Édesapám falujában még nem volt közvilágítás, ami barátságosabbá tette egy település látképét, viszont a frissen lehullott hó adta fénynek mindig örültem, ha mamával végigsétáltunk kora este a Rózsa utcán.
Gyermekkoromban szinte minden évben hullott hó. Néha több, néha kevesebb, és mindig befagytak a tavak vizei.
Nem értettem miért, de néhány helyre el kellett látogatnunk, mert oda hamarabb ért a Mikulás, szóval, ha nem megy a hegy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Mama egy rokont sem hagyott volna ki, akik minden évben elkészítették kedvenc unokája csomagját.
Hazafelé már elégedettebben ballagtam, miközben a mama kezét fogva barna patkolt bakancsomban csusziztam a hótól legyúrt úton.
Még azt is tudtam, hol lehet a befagyott pocsolya, ahol hosszabbat lehet csúszni. Ritkán engedte el a kezem, és szinte most is hallom intő szavait: vigyázz, mert elesel és eltöröd a kezed!
Hazaérve büszkén mutogattam a „zsákmányomat”, még megnézhettem, mit tartalmaznak a csomagok, de mindig limitálva volt az aznapi lentilky adagom.
A papa a naftakályha melegénél enyhítette derékfájását, miközben Vitray Tamás fekete keretes szemüvegén keresztül osztotta az észt, és Kudlik Júlia Deltájában újra meghódították a viharos Antarktiszt.
Az otthoni mikulás még hátravolt, és én egyre többet tekingettem ki a jégvirágos ablakon.
Aztán egy csilingelést követően a papa védelmében kinyitottuk az ajtót, és megjelent a fehér szakállas. Dicsért, fenyített, de a többiek is bizonygatták, hogy egész évben jól viselkedtem.
Kicsit furcsa volt a Mikulás szőrcsizmája, ami nagyon hasonlított Béla báéhoz, a negyedik szomszédéhoz, de én a szoba felé vettem az irányt, a papa meg valami üveggel csörömpölt fehér szakállassal a konyhában.
Másnap reggel mindig kisebb leltárt készítettem, de gondolataim már a karácsonyon jártak, mert tudtam, hamarosan jön a Jézuska.
MÉG TÖBB SZIGI-SZEMMEL ITT
