FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Amikor Irénkét megszólítottam, volna-e kedve a DAC-ról beszélgetni, azt felelte, hogy ő nem olyan, akikről én írni szoktam, akik sok éve járnak meccsre. Korábban sosem találkoztunk, csak a Facebookról ismertem Őt, de valahogy jó orrom van az emberekhez. Megnyugtattam, ez a sorozat arról szól, ki hogy éli meg a focit, mit jelent neki a DAC. Aztán meghívott magához, ittam egy finom kávét, meg a szavait. Tőle tudom, a DAC gyógyszer is, a szívet gyógyítja! – mai vendégünk Pázmány Irénke.
Mint azt mondtam, ez a riportsorozat egy életérzésről szól, és nem arról, ki hány éve DAC-szurkoló. Irénke kedves, mikor szerette meg így a focit?
Négy éve történt, 70 éves koromban, azelőtt ha tudnád hogy utáltam! A férjem, ha játszott a DAC, a magyarok vagy a szlovákok, azt nézte, tévé meg csak egy volt akkor. A guta majd megütött, olyankor mindig elmentem a gyerekekhez. De nemcsak a tévében nézte ám, elment Pestre is akár. Sőt, egyszer még az ablakát is beverték, tele volt a kabátzsebe üvegtörmelékkel.
Szóval 4 éve, mikor épült a stadion, sétáltunk arrafelé mi asszonyok, és éppen meccs volt. Azt mondja az egyik barátnőm: „meccs van, odamegyünk?” – mert hát kijött a hang, mivel az egyik sarka a stadionnak még nem volt beépítve. Mondtam, nekem mindegy, nos odamentünk. Néztük, ahogy futottak a gyerekek [é.i.: a játékosok – B. R.], nekem mindegy volt, hogy 22-en vagy hányan.
Meleg volt, az egyik gyereket kipécéztem magamnak, vörös volt, izzadt, tetszett ahogy futkározik. Talán féltésből megjegyeztem: Úristen, miért nem ültetik le egy kicsit pihenni, még valami baja lesz. Akik ott álltak, nevettek, és az egyikük megszólalt: asszonyom, ha azt leültetik, többet nem jöhet vissza. Mit tudtam én, hogy megy ez…
Következő alkalommal megint arra sétáltunk, jegyért álltak sorba az emberek. Kérdi az Ilonka: besorakozunk? – nálam nem volt pénz, négyen voltunk. Ne törődj semmivel – mondta, megvette a jegyeket és bementünk. Oda szólt a jegyünk, ahova most a bérletünk, a C2-be. Én csak néztem, de nem ám az arcukat, a gyerekek lábait néztem. Fél évig senki nem szólhatott hozzám, még a barátnőim se’.
Figyeltem, mi hogy van, nos mellettem, aki ül fiatalember, a Lóri, tőle szoktam kérdezni, hogy fiam, most miért van ez, miért van az? Elmagyarázott az mindent, annyira megtetszett, azok a rigmusok felülmúlhatatlanok.
Tele volt a stadion, már ami megvolt belőle – atyaúristen, nekem az akkora élményt jelentett. Mindig besorakoztunk jegyért, aztán vettünk bérletet.
Most meg már harapok, ha olyat szólnak, ami nem igaz. Há’, mi van kikaptatok? – nos, a Barcelona, vagy a Reál Madrid sose’ kap ki? Majd legközelebb nyerünk! Most is a Szered ellen ugye, ütötték-vágták a gyerekeket, rögtön kellett volna a bírónak lapot adni, hogy normálisan játszanak.
Szegény Blackmant is széttépték, rácsavarták a mezét, földre vágták, szabályosan hallani lehetett, ahogy nyekken. Meg a Kalmár is, miért kapott, borzasztó volt…
Tetszik, hogy így ért a focihoz – már bocsánat, hogy ezt mondom -, ennyi idősen tisztában van a szabályokkal. Család mit szólt, hogy meccsre jár?
A 11-est sokára tudtam megjegyezni, de már tudom, mikor van. Van, amikor nem úgy látom, ahogy a bíró, és ebben elfogultság sincs. Ha azt látom, hogy a mi gyerekeink nem úgy játszanak, ahogy kell, azt is megmondom. A Kalmár például, válogatott előtt neki labdát se adjanak, szabályosan elhúzza a lábát. Mikor meg visszajön, fáradt, pedig neki a DAC a csapata, itt is játszani kell. Volt a Simon Pambou, imádtam. Na arra mehetett kétméteres gyerek is, az nem hagyta magát, annak is nekiment. Atyaúristennek se’ vették el tőle a labdát, Istenem a „kis csoki” – úgy hívtuk, mindig beintett.
Mert minket ismernek mind, a Jedlička, Koštrna, Šatka, Pačinda, ezekkel jóban vagyunk még most is, meg a Kružliak. Ezek itt laknak szemben. Kérdezték megyünk-e a vásárba, megvártak minket, adtak fényképet is aláírva. Úgy hívnak minket, hogy DAC Babičky (Nagymamák), mind aláírta, még a Davis is. Kružliakék babát vártak, kérdeztem tőle mi lesz – nagyon szeretem a gyerekeket, kicsiket is, nagyokat is.
Dédnagymama vagyok, bizony. Vásárúton születtem, de már nagyon régen Szerdahelyen lakunk. A család most már örül, hogy meccsre járok, de a lányom sikított, mikor megtudta. Visszakérdezett: hova megyek? Focira? Meghalt a férjem, és olyan nemtörődöm voltam, semmi sem érdekelt, aztán jött a DAC!
Nekem a szívorvos is megmondta – mert ugye régebben volt infarktusom -, amióta DAC-ra járok, meggyógyult a szívem.
Vannak ám élményeim: Magyarok ültek mögöttem, „be voltak állva”, már úgy jöttek. Hallom, hogy ő már berúgta volna, ötször megismételte. Megfordultam, mondom uram, maga fűcsomóba se’ rúgna akkora pocakja van. Valamelyik gyerek elmegy maga mellett és belefúródik a talajba… Vagy ugyanennek a haverja, hogy a Davis úgysem rúgja be a 11-est. Nem is rúgta be, megint felugortam, ideges lettem, a barátnőim azt hitték, agyvérzést kapok.
Mondom uram, ha nem fogja be a száját, maga futni fog, a Winetou lovát is lehagyja. Szorítani kell, hogy jaj Istenem rúgja be… Vagy amikor a Nagyszombat volt itt, és az öreg sportcsarnok mellett parkoltak a szurkolók. Kiabáltak, hogy a magyar nők ku*vák. Elkapott az ideg, kommandósok voltak ott, odébb léptem és mondom: tudod ki a ku*va, az anyád, mert amikor én a sarokra mentem, az már ott állt, ő mutatta meg mit kell csinálni. A kommandóson láttam, ahogy csak a szeme volt kint, azon a lyukon nevetett ki. Meg, hogy „Szlovákiában szlovákul” azt is mondták… Adok én nekik, többiek meg kérdezték, honnan jön belőlem ilyen. Tudok szlovákul, jó tanítóm volt…
Egyszer a Szereddel játszottunk, szakadt az eső. Bayo kétszer is kapura rúgta a labdát, de az megállt a tócsában, csak a Bayo repült be a hálóba a lendülettől. Mondom: nem baj gyerekek, már 2:0-ra vezetünk, a Bayo bent van…
Huk, az olyan jópofa játékos volt, egyszer fényképezkedtünk vele. Az meg ahogy átkarolt, folyton lecsúszott a keze, mondom mit keresel ott fiam, amit te keresel, az nekem ott már nincs, csak szalonna van. Az úgy nevetett, adott egy puszit, majd ment énekelni, tudta a szöveget: Mindenki itt van, mindenki tapsol…
Említettük már a jelen időszakot, igaz, a legközelebb is csak a kanapéról lehet szurkolni, de hogy tetszik látni a mostani szezont?
Elmentünk volna tesztelésre is, ha összejött volna. Aztán meg mindig kisorsolták valamelyikünk bérletét, és egyikünk vitte a másikat. Sokat nyertünk a Storckkal, de másokat is berakhatna a csapatba, nem mindig ugyanazokat.
Vannak a kispadon is ügyes gyerekek, szerettem pl. a Čmelíket is, az amikor felállt, biztos megélénkült a játék, gyors volt, csak aztán rossz dolgokat csinált. Vagy a Ronan pl., most a Schäfer olyan. Sosem kiáltottam csúnyát, a bíróra se’, de azt, hogy patkány, igen.
Azt sem szeretem, ha a B-közép kiabál csúnyát, vagy mikor elkezdik, hogy Ria Ria Hungária. Másik meg a Lesz még Felvidék Magyarországé – az már sose’ lesz, amit egyszer elvettek, vissza nem adják. A DAC egy nemzetközi csapat, magyar területen, Szlovákiában.
Nézem a külföldi focit is, a Real Madridot, meg a németeket, azok szépen játszanak, de a szlovák foci marha ronda.
Hamisság is van itt, meg politika, de bízom benne, hogy a maradék meccseket megnyerjük.
Azok a rohadékok meg vesszék el, jaj de utálom a Slovant, buták meg minden. Nemhogy örömfocit játszanának ők is. Nem engedik ezek, hogy bajnokok legyünk, az biztos, de attól még szeretem a DAC-ot.
Kívánom, hogy maradjon is így, köszönöm a beszélgetést. Hajrá, DAC!
ELŐZŐ RÉSZEK:
BEMUTATKOZNÉK, DAC-SZURKOLÓ VAGYOK…
